Mitől jobb a norvég oktatás?

Nem egy esetről tudok, amikor Norvégiában, Svédországban vagy Finnországban munkát vállaló hazánkfia családostól telepedett át, és legnagyobb meglepetésükre az iskolába beíratott gyerek a romániai tantárgyak és a kikérdezés alapján egy-két osztállyal fennebb került, azaz az ötödikes gyerekből például hatodikos lett. A gyanútlan szemlélő erre azt mondaná, hogy az oktatási rendszerünk jobb, mint az észak-európai, hiszen adott korban több tudásanyaggal látja el a diákot. Tanulóink óraszámát és túlterheltségét figyelembe véve talán van ebben szemernyi igazság, a valóságban azonban két külön világról beszélünk.

Ha egymás mellé tesszük a lapunknak nyilatkozó norvégiai pedagógus tapasztalatait egy hazai tanáréval, rádöbbenünk, mi a titka az észak-európai országok jóléti társadalmainak és Románia hatalmas lemaradásának. Mindkettő az oktatásban keresendő.

Tucatnyi példa bizonyítja, hogy a világ legfejlettebb országainak jólétéhez a tanügy gyökeres reformján keresztül vezetett az út. A reformok, persze, nem puszta szólamokból álltak, hanem komoly beruházásokból, amelynek hozománya nem egy-két éven belül vált láthatóvá, hanem évtizedek múlva. Azaz a távol-keleti sikertörténeteket – hogy csak Japánt és Dél-Koreát említsük – vagy az észak-európai jóléti társadalmakat a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években felértékelt közoktatás állította felívelő pályára. Ezek tények, amivel aligha lehet vitatkozni.

Ezzel szemben a romániai oktatási rendszernek még azt sem sikerült átörökítenie, ami jól működött a kommunista időszakban. Az eltelt huszonhét év állandó tanügyi reformjában igazából semmi nem kezdődött el, és semmi nem ért véget. Egymást váltogató több tíz oktatási miniszter számtalan elképzelése ütközött egymással, kérész életű reformkísérletek múltak ki anélkül, hogy bárki is hasznát látta volna.

A hangzatos szólamok és a világmegváltó ötletek árnyékában mindannyiszor kiderült, hogy a király meztelen. Sem konszenzus, sem politikai akarat, sem hosszú távú elképzelés nincs arról, hogyan nézzen ki ez az ország, mondjuk tíz év múlva, és abban milyen szerepet szánnak az oktatásnak. Helyette viszont tűzoltó munka folyik immár 27 éve, ami ilyenkor, tanév kezdetén rendszerint abban csapódik le, hogy egyetlen osztálynak sincs elegendő tankönyve. Sőt, vannak évfolyamok, ahova egyetlen új tankönyv sem jutott, miközben a régiekből már nem lehetne tanítani, mert az adott oktatási program megváltozott. Oldja meg a tanár és a szülő a helyzetet, ahogyan tudja.

Valami azt súgja nekem, hogy a következő harminc évben Románia éppen olyan szegény és elmaradott lesz, mint amilyen ma.