Magyar a magyarnak?

A vádhatósághoz fordult az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezete, mert vezetői úgy tartják, a partiumi megye RMDSZ-szervezete nem teszi átláthatóvá, mi is történt a nagyváradi Ady-központ ügyében. A történet ősrégi: az elképzelés az első Fidesz-kormány, a kifizetés a szocialista magyar kormány idejéből eredeztethető. Módosított útvonalon és címkével, csak az akció fedőneve maradt változatlan. Ami a lényeg: az Ady-központ azóta sem épült meg, legalábbis nem az eredeti helyen és elképzelések mentén. Hogy mennyi pénzből, azt végképp homály fedi, s a tisztázatlanságnak ezt az állapotát elégelték meg a néppártosok.

Sokak szerint nem kellett volna: legalább mi magyarok ne bántsuk egymást, bántanak eleget bennünket a románok. Tíz magyar kebelből ilyenkor legalább nyolc összeszorul, Facebook-apostolok írják át gond nélkül a tízparancsolatot, a ne csalj, ne lopj pontok mindenképpen embargóssá válnak. Persze, amíg nem bizonyított az ellenkezője, mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Az sem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az erdélyi magyar választópolgárok azon elenyésző része is jogosult a különböző átjátszóállomások révén neki szánt magyar költségvetési pénzek felhasználási módjáról szóló tájékoztatásra, akik a legutóbbi alkalmakkor nem a tulipánra szavaztak. Még akkor is – sőt, leginkább akkor –, ha a többség sem kapott erre vonatkozó beszámolót. S hogy nem is fog, arra nem is kell ráutalóbb magatartás, mint Szabó Ödön, a Mecénás Alapítvány ügyvezetőjének érvelése, miszerint magyar közpénzek ügyében a DNA nem illetékes vizsgálódni. S ha Budapest elfogadta az 1,1 millió eurós összeg felhasználásának elszámolását, a továbbiakhoz senkinek semmi köze. Legkevésbé a néppártnak, amely, ugyebár, minden eszközt megragad ellenfelének befeketítésére.

Érdemes lenne azonban az ügyet egészen más dimenzióba sorolni. Például a közérdek iránti felelős magatartás kategóriájába, amely nem reked meg a köldöknézésnél, az érdekek által manipulált álösszetartásnál. Amely nem engedi magát a magyar szolidaritás eszméjének kalodájába zárni, s több eredménytelen, „családon” belüli tisztázási próbálkozás után sem engedi betokozódni a megkérdőjelezett tisztesség tüskéjét. Végső megoldásként a sokszor és jogosan megkérdőjelezett román bűnüldözéshez fordul, a káini árulás vádját is felvállalva.

Akiknek az esetről a Mikó-ügy jut az eszébe, rossz nyomon járnak. Akárcsak az a közösség, amely egyik tagjának alkoholizmusát a csillagot az égről is lehazudva igyekszik menteni a család becsületét. A gyógyulás a szembesítéssel és tudatosítással kezdődik.