Kolozsvári (t)rendek

Ahogy a frissen restaurált Farkas utcai református templom felújított orgonája naponta megremegtette a lelkeket, úgy dobogtatta meg újra a szíveket a hatodik Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata. Még akkor is, ha az idő ezúttal részben mostohán bánt a várossal, s a kültéri rendezvényeken az első napokban nem tolongtak az érdeklődők.

Ám tudni kell, hogy amiként a nagy fesztiválok idején, most is nehezen lehetett szobát foglalni a környéken. Érettségi és egyéb jellegű találkozókat szerveztek augusztus harmadik hetére, mert ugyebár akkor „mindenki itthon van”. Erdély más vidékeire elszármazottak jöttek haza. Magyarországra és a tengeren túlra települtek adtak egymásnak találkát, az „itthoniak” pedig év elején a KMN rendezvénynaptár alapján alakították nyári szabadságukat. De olyan is volt, aki más megyéből érkezett önkénteskedni erre a nyolc napra. Hogy mindenki mindent rendben és trendben találjon. És valószínűleg úgy is volt. Nem csoda, hogy az eseménysor nemcsak Erdély, de lassacskán a Kárpát-medence egyik legnagyobb kulturális fesztiváljává nőtte ki magát. Ahova kicsi és nagy, bulizós fiatal és deres hajú költő, sportolni vágyó és filmekért epedő, gasztronómiai érdekességekre vágyó és komoly előadásokat hallgatni szerető egyaránt szívesen érkezik.

Azaz mégiscsak csoda. Hiszen hat év alatt kevés olyan Kárpát-medencei településen vált meghatározó eseménnyé egy kezdeményezés, mint a kincses városban. Csoda, hiszen a mintegy két évtizedes funarióta időszak alatt szinte senki nem álmodta, hogy valaha éppen a polgármesteri hivatal fog támogatni egy „magyar tűzijátékot”. És kisebb csoda volt az is, hogy a Republic koncert idején zengett a Ria-ria-Hungária Kolozsvár Főterén. Ahogy nagy élmény volt a friss Szent István Rend-díjas Polgár Judittal beszélgetni, leírhatatlan érzés hallgatni a magyar operában a virtuózok lenyűgöző játékát vagy a Sárga rózsát énekelni Koncz Zsuzsával több tízezres tömeg részeként. És jó volt tudni, hogy szinte valamennyi rendezvényen sok volt az érdeklődő, a Horthy Miklósról szóló előadásra pedig már az „állójegyek is elkeltek”. De öröm volt látni az Óvárban a hömpölygő magyar tömeget is, találkozni, beszélgetni régen látott ismerősökkel. Az embernek egy héten át az volt az érzése, hogy Kolozsváron újra nyolcvankét százalék magyar él.

Hétfőn azonban újra a szokásos hétköznapra ébredtünk. Mintha álomból keltünk volna fel, amelybe csak egy év múlva tudjuk visszaringatni magunkat. Akik részesei voltak e nyolc napnak, ismerik az érzést, akik nem, azoknak jövőre kár lenne kihagyni.