Kollektív szégyen: nincs feloldozás

Sokan elemezték már a legkülönbözőbb szempontokból a kommunista rendszer embertelenségét. Érdekes lenne egy társadalmi rétegekre lebontott közvélemény-kutatást készíteni azok körében, akiknek tisztánlátását nem homályosítja el a múlt rendszer iránti nosztalgia. Vélelmezhető, hogy a munkásság és az agrárproletariátus elsősorban a nincstelenséget emelné ki, míg a középosztály és az értelmiség a mozgásszabadság korlátozását, a szólásszabadság teljes hiányát. Bizonyára akadna olyan válaszadó is, aki szerint a rendszer legvérforralóbb, legfelháborítóbb sajátossága az volt, hogy kikényszerítette önnön megünneplését, miközben a nomenklatúra, a legfelső pártvezetés, a titkosrendőrség tudta, hogy az ünneplés nem őszinte. „Mi tudjuk, hogy te tudod, hogy mi tudjuk, hogy valójában mi a helyzet.” Jól példázza a mechanizmust az egykorú vicc. Az egyik nyugati országvezető elnök találkozik Nicolae Ceauşescuval Bukarestben, a tömegben egy ember azt mormolja maga elé: „Nézd, kivel fog kezet ez a disznó.” Beviszik, nekiállnak megdolgozni, a szerencsétlen ember felkiált: „Miért vernek, én csak annyit mondtam, hogy kivel fog kezet ez a disznó, mármint a kapitalista-imperialista világ disznója a mi országunk hős vezetőjével.” Mire a szekusok: „Hagyjad csak, tudjuk mi, hogy ki a disznó.” És tovább verik.

 Diktátum és békeszerződés

Mi más juthatna eszünkbe annak a törvényi szabályozásnak az elfogadásáról, amely minden helységben kötelezővé teszi, hogy utcát nevezzenek el 1918. december elsejéről, és elrendeli az esemény évfordulójának kötelező ünneplését? A cél nyilvánvaló: a magyarság megalázása.

A román politikai elit közvetlenül a rendszerváltás után úgy döntött: nem december 22-e, a Ceauşescu-rezsim bukásának napja lesz a román nemzeti ünnep, hanem december elseje – a második világháborús román pálfordulás dátuma, augusztus 23. helyett, amit a kommunista rezsim magának igyekezett kisajátítani. A magyarság vezetői abba kapaszkodva, hogy 1918-ban a román fél ígéretet tett Erdély történelmi nemzetei önkormányzásának biztosítására, nem tiltakozott, elfogadta a helyzetet, annak dacára, hogy eme ígéretek teljesítésére a román fél soha semmiféle hajlandóságot nem mutatott. Sőt, nemcsak, hogy nem biztosította a magyarság autonómiájának lehetőségét, de megfosztotta iskoláinak, egyetemeinek, birtokainak nagy részétől, nem is szólva a fizikai és pszichikai terrorról, amelyet már a békeszerződés előtt bevezetett.

Az elfogadásban minden bizonnyal jelentős szerepet játszott, hogy az RMDSZ akkori elnöke, Domokos Géza a románság meggyőzését tartotta a legfontosabbnak, miszerint az erdélyi magyarság és annak képviselője, az RMDSZ nem irredenta, nem kíván revíziót, nem akar újra magyar világot Erdélyben. Ennek érdekében nem riadt vissza a masszív történelemhamisítástól sem. Az 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában, illetve ugyanezen tárgykörben elmondott parlamenti beszédében a mindkét fél által igényelt, majd elfogadott és végrehajtott nemzetközi döntőbíráskodás egyetemen tanítható iskolapéldáját, a bécsi döntést igazságtalannak, erőszakosnak, önkényesnek, s a román propagandának és a román elvárásoknak megfelelően „diktátumnak” nevezte. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a trianoni békediktátum számára „békeszerződés” volt, amely „szentesítette” a román népnek a közös, egységes állam megteremtésére irányuló törekvéseit. Aligha volt elképzelhető ebben a helyzetben, hogy az RMDSZ elhatárolódjon december elseje román nemzeti ünneppé nyilvánításától, és bejelentse, hogy a szervezet bojkottálni fogja azt.

A magyarság önmérsékletét, önkorlátozását a román fél nem tisztelte, sőt, miután az első hivatalos ünnepen, Gyulafehérváron maga a miniszterelnök, Petre Roman vezényelte a gyűlölettől habzó, vezetőink felakasztását követelő kórust, újabb és újabb rituális megalázást eszelt ki. Ennek két csúcsa a csíkszeredai központi ünnepség, valamint a budapesti Kempinsky-szállóbeli miniszterelnöki koccintás volt az RMDSZ frakcióvezetőinek, Verestóy Attilának és Kelemen Atillának jelenlétében. A sort a 2010-es „ünnep” folytatta volna, amikor nyilvánvaló módon a fél évvel korábban hivatalba lépett Orbán-kormányt provokálva, annak tűrőképességét tesztelve a román diplomácia a budapesti magyar Nemzeti Színházat szemelte ki az ünnepség helyszínéül, a nemzeti erők azonban szerencsére megakadályozták a magyarság újabb szimbolikus lelki megtiprását.

Kölcsönös ünneptisztelet

Az egészben nem az a legtragikusabb, hogy a románság újabb offenzívát hirdetett a magyar otthonosságérzet, a magyar önkép és világlátás ellen. Sokkal inkább az, hogy nem akadt egyetlen RMDSZ-es képviselő sem, aki ellene szavazott volna. Ez magyar szempontból nemzetárulás. Sőt, ketten – Seres Dénes és Erdei Dolóczki István képviselők – igennel voksoltak, érdemes felírni őket a magyarság történelmi szégyentáblájára. Erdei arra hivatkozik, hogy nem tudta, miről szavaznak, Seres rosszabb eset. Neki, mint mondta, nincs kifogása a törvény ellen, tiszteletben tartja más nemzetek ünnepeit, és azért nyomott igen gombot, mert azt hitte, hogy az általa „kicsit durvának” tartott utcaátkeresztelési előírás nincs már a jogszabályban. Elképzelhető ennél szánalmasabb önmentegetés?

Miről van hát itt szó? Tiszteletben tartjuk egymás ünnepét, vagy a románság örömét leli abban, hogy az ünnep kapcsán megalázhatja a mi nemzeti büszkeségünket? Akkor beszélhetnénk kölcsönös ünneptiszteletről, ha augusztus 30-át, amikor Észak-Erdély visszatéréséről döntöttek Bécsben, kineveznénk az erdélyi magyar nemzeti közösség ünnepének, a románok pedig velünk ünnepelnék e napot. Mivel ez aligha lehetséges, meg kellene hagyni mindkét közösséget a maga örömével és fájdalmával. Domokos Géza szégyenletes állásfoglalását menti valamelyest, hogy az elnök a fél évvel korábbi marosvásárhelyi véres események megismétlődésétől rettegett. De a mai nemzetárulóknak miféle mentségük lehet?

Kármérce

A tájba simuló, helyzetelfogadó, kollaboráns oldalon minden bizonnyal azzal nyugtatják majd magukat, hogy az eszmefuttatás a kampány része, és pártszempontok által diktált. Nos, messze nem így van. A kampányban az ellenfelet alapjáraton, megalapozottan bírálni kétségkívül jóleső érzés, hasonló elégtételt érezhet a bokszoló, amikor bevisz az ellenfelének egy jobb-egyenest. E sorokat leírni viszont egyáltalán nem öröm, hanem mérhetetlen szomorúság. Bármennyire is eltávolodott az RMDSZ csúcsvezetése a magyar érdekek képviseletétől és a választóitól, akárhányszor kihagyott történelmi helyzeteket számításból vagy politikai gyávaságból, bármennyire is román zsákmánypárttá tette a magyar nemzeti önkormányzatnak megálmodott szövetséget, a legutóbbi választásokon 380656 sorstársunk szavazatát szerezte meg, nevében hordja a magyar megnevezést és világszerte nagyon sokan, magyarok és nem magyarok vele azonosítják az erdélyi magyarságot. Egy ilyen gesztus az erdélyi magyar emberek arculcsapása, amely akkor is szégyenérzetet indukál bennük, ha semmi közük az RMDSZ-hez. Sőt, akkor is, haaz a törekvésük, hogy az RMDSZ komprádorpolitikáját hiteles, magyar érdekű politikával váltsák fel. Horn Gyula kijelentése arról, hogy ő nem tizenötmillió magyar, hanem tíz és félmillió magyar állampolgár miniszterelnöke, a magyar–román alapszerződésnek a magyar szempontok félresöprésével való megkötése, Gyurcsány Ferencnek és kormányának uszítása a határon túli magyarok ellen a 2004-es népszavazás alkalmával akkor is közös nemzeti szégyen, ha a nemzet jobbik része ebben nem bűnös. Hogy magyar részről egyetlen ellenszavazat sem tiltakozott a törvényi szinten rögzített szisztematikus megalázásunk ellen, maga a kollektív szégyen, ami alól nincs feloldozás. A kár jóval nagyobb, mint az a potenciális haszon, hogy az RMDSZ-es álképviselet valós természete ismét lelepleződött