Fesztivál, szabadegyetem, politikai fórum

Bár országszerte még szórványos lövöldözések voltak, azért sejteni lehetett, hogy a harc a demokratizálódás híveinek győzelmével ér véget, amikor 1989. december 31-én egy kézdivásárhelyi lakásban összegyűlt néhány lelkes fiatal. Nyilatkozatot fogalmaztak meg Nagy-Britannia, Magyarország és Románia fiatal demokratáinak nevében, hitet téve Európa megosztottságának felszámolása, a parlamentáris demokrácia, a piacgazdaság és az emberi szabadságjogok általános érvényesítése mellett, üdvözölve a kommunista rendszerek megbukását. A szöveget három szervezet nevében David Campanale (Fiatal Angol Liberális Demokraták), Németh Zsolt és dr. Szabó Miklós (Fidesz), Deme László, valamint Sántha Attila (kézdivásárhelyi Madisz) szignálták. Ekkor fogalmazódott meg a bálványosi szabadegyetem gondolata, mely azóta tárgyiasult, intézményesedett, s bizony nagy utat járt be.

Túlélési gyakorlatok

Miután néhány év alatt a tábor kinőtte eredeti kereteit, a szervezők kénytelenek voltak 1997-ben Tusnádfürdőre áthelyezni, mert, mint Orbán Viktor az éves köszöntő beszédében elmondta, nem kötelező összekötni a nyári tábort egy egyhetes túlélési gyakorlattal. Akik álltak már sorba órákat, hogy cérnavékony sugárban csordogáló hideg víz alatt tisztálkodhassanak napjában egyszer, azok tudják: nem sok túlzás volt a nemzeti ellenzék akkori vezetőjének és miniszterelnök-jelöltjének szavaiban.

Így lett Bálványosból és Tusnádfürdőből a legendává vált Tusványos szókreáció. Időközben a hangsúlyok is áttevődtek a román–magyar párbeszédről a magyar–magyar párbeszédre. A bálványosi folyamat sokarcú, de tagadhatatlan, hogy a legtöbb érdeklődőt az esti, mindeddig ingyenes koncertek vonzották. Tusványos ugyanakkor kulturális fesztivál is megannyi párhuzamosan zajló irodalmi, társadalomtudományi, kabaréstílusú, népzenei vagy színházi programmal. Végül, de nem utolsósorban politikai esemény is, ahol rövidnadrágos pártelnökök, miniszterek és államtitkárok cserélnek eszmét a színpadon és a színfalak mögött, jellemzően oldott hangulatban.

Politikai síkon Tusványos legjelentősebb eseménye Orbán Viktor immár hagyományossá vált utolsó napi előadása. A beszélgetőtársak száma és kiléte az idők során változott, Markó Béla, de még Traian Băsescu román elnök is ült már az Orbán Viktor melletti széken, az utóbbi években a korábban is stabil résztvevő Tőkés László volt a társelőadó, Németh Zsolt pedig a moderátor. (Idén sem lesz másképp.) Orbán Viktor mondandóját egy ízben sem kötötte az erdélyi eseményekhez, de sok esetben még Kárpát-medenceiekhez sem, hanem európai és globális perspektívájú, történelmi léptékű gondolatait osztotta meg évről évre a hallgatósággal. Akár szerepleosztás is lehet e mögött, Tőkés László minden esetben az erdélyi magyarság sajátos sorskérdéseit elemezte nagyívű előadásaiban.

Illiberalizmus a liberalizmus szolgálatában

Nemrégiben a Mandiner nevű hírportál által készített kettős interjúban Tellér Gyula és Lánczi András társadalomtudósok egyetértőleg megállapították, hogy a magyar miniszterelnökből nem veszett ki az értelmiségi, ő egyszerre politikus és politikai gondolkodó, aki meg is akarja érteni a politikai folyamatokat. S hadd tegyük hozzá: nem adminisztrátor, nem menedzser, hanem államférfi, aki nemcsak diagnózist állít fel, hanem gyógymódot is javasol, illetve alkalmaz. Jövőképet fogalmaz meg, helyzetteremtő politikát folytat – persze az eleve korlátozott mozgástéren belül. A hatalom ebben a közelítésben csak eszköz, nem öncél, eszköz arra, hogy hatással lehessünk a nemzet sorsára. Ez a nagy különbség Orbán és baloldali vetélytársai, s tegyük hozzá, alvezérei között.

Az utóbbi években tusványosi expozéiban Orbán Viktor azzal foglalkozott, hogy miként változik Magyarország körül a világ, milyen megaerők állnak egymással szemben, milyen történelmi akaratformáló tényezők metszéspontjában kell megtalálnunk azt a keskeny pallót, amelyen a tudatos magyar jövőformálás haladhat. Ehhez képest az „illiberális demokráciáról” szóló fordulat apróság, inkább vitatható stíluselem, mint lényegi mondanivaló. Egyébként, mint azt azóta nem egy, Orbán mondandóját érteni és nem félreérteni akaró elemző megállapította, a magyar miniszterelnök éppenséggel a liberális értékeket is romboló álliberalizmus ellen lépett fel. Nem nehéz belátni, hogy az új globalista világrend a maga dogmatikus „politikai korrektségével”, jól behatárolható érdekköröket szolgáló taburendszerével, a multikulturalizmus öngyilkos hirdetésével éppenséggel egyes liberális alapértékek ellen hat. Elsősorban a gondolkodni, mérlegelni, sorsáról dönteti képes egyént, a liberális társadalomfilozófia központi entitását, a társadalmiság liberális paradigma szerinti alapegységét szünteti meg, s alakítja tudatmanipulált bérrabszolgává.

De legalább ennyire szembeszökő egy másik liberális alapérték fokozatos felszámolása. A globalizmus, amelyben a szabályozatlan piac által hatalmassá tett multinacionális cégek a fő valóságalakító tényezők, felszámolja a szabad piacot, monopóliumokat és oligopóliumokat állít a helyébe. Csak látszólag önellentmondás: az államnak a gazdaságba való beavatkozása nélkül a piac nem képes fenntartani önmagát. Szerencsésebb lett volna, ha Orbán illiberalizmus helyett a piacot fenntartó és kordában tartó ordoliberalizmust emleget, amelynek ráadásul széles nemzetközi irodalma is van. De hát a magyar kormányfő szereti az ellenfeleket meghökkenteni és provokálni, saját tábora számára pedig tetszetős dolgokat mondani. Másrészt meg egyszerűbb a mára önmagából kivetkőzött, s méltán szitokszóvá vált liberalizmust élből elutasítani, mint részletesen elemezni, mi használható még eredeti tanaiból, illetve mi nem.

Propagandapatronok helyett

Visszatérve a fő kérdésre: ha az állam nem szabályozza a gazdaságot, majd szabályozzák azt a csak és kizárólag profitérdeket ismerő megavállalatok saját igényeiknek és érdekeiknek megfelelően. Még ha diszfunkcionálisan is működik, az állam a nyugati világban rendelkezik demokratikus felhatalmazottsággal, és – ellentétben a multinacionális óriáscégekkel – valamilyen szinten figyelembe kell vennie polgárai érdekeit. Az EU és az Egyesült Államok közötti szabadkereskedelmi egyezmény kapcsán sokat emlegetett magánbíróságok rendszere csak a jéghegy csúcsa, de mint cseppben a tenger jelzi, mire számíthatunk a „tőkés társaságok világuralmát” (copyright by David C. Korten) jelentő új rendszerben. Micsoda abszurd ötlet önmagában, hogy az amerikai cégek a polgáraikat védő európai nemzetállamokat egyáltalán pereljék az elmaradt haszon miatt. No de hogy olyan magánbíróságok előtt tegyék ezt, amelyeket befolyásolni képesek, ez azért a cinizmus csúcsa. Orbán ezeket a világjelenségeket elemezte az utóbbi években, s persze üzent haza is azoknak, akik élből elleneznek bármit, amit a gazdasági-politikai szuverenitás visszaszerzésért küzdő kormány tesz.

Kézenfekvő a kérdés, hogy miért nem elemezte azokat a kérdéseket, amelyek a helyieket foglalkoztatják elsősorban, legyen az az évek óta húzódó MOGYE-ügy, a román rendőrség könyvelkobzó kultúrpolitikai részlegének aktiválása, az igazságszolgáltatás szerveinek politikai eszközként való használata vagy az erdélyi magyar belpolitika. E kérdés megválaszolásához nem árt belegondolni abba, hogy Trianon nemcsak megcsonkította Magyarországot, de idegen és ellenséges országok gyűrűjébe zárta. Orbán tehát választhat: vagy mellébeszél, eldurrogtatja a mosolypolitika propagandapatronjait, vagy olyan témát keres, amelyben kimondva-kimondatlanul e térség államainak egymásrautaltságát lehet felmutatni. A globális világerők elleni lokális küzdelem pedig ilyen téma.

Lenne persze még egy út, a nyílt beszéd a magyar–román viszonyról, de az épp Tusványos központi illúzióját foszlatná szét, miszerint lehet tárgyalni a románokkal a magyar sorskérdésekről nyíltan, tárgyszerűen és egyenesen. Holott nem lehet. Pontosabban lehet mímelni a tárgyalást, de érdemi párbeszédet folytatni lehetetlen, akkora a szakadék a kisebbségbarát román szólamok és a gyakorlati politika között. Orbán pedig nem kíván külön frontot nyitni a szomszédokkal, midőn olyan erőkkel áll hadban, amelyekkel szemben épp a szomszédok segítségére lenne szükség. Ami pedig az erdélyi magyar belpolitikát illeti, a magyar kormányfő mindig is igyekezett távol tartani magát a honi magyar–magyar perpatvartól – egy markáns kivétel a 2008-as választás volt –, az utóbbi években pedig látványosan az a kormány célja, hogy rendezett, baráti viszonyt ápoljon az erdélyi magyarok nagy részének bizalmát élvező RMDSZ-szel.

Egy szó mint száz, idén is jó esélyünk van arra, hogy a szórakozás, a kulturális feltöltődés mellett az utolsó napon ismét egy globális optikájú, tartalmas, távlatokban gondolkodó, lényeget láttató miniszterelnöki expozéval gazdagodjunk.