Évtizedenként cserélődő ideálok

Ha Éva nem született magas, ultravékony derekú, bögyös, kacsahátsójú homokóra-alakúnak az 1910-es években, hát olyan szoros fűzőbe préselte az anyatermészet adta kilóit, amelyben már két deciliternyi levegőt venni is művészetnek számított. A huszasokban alig békélt meg azzal, hogy frigidnek címezték, amiért nem cigarettázott nyilvánosan és nem villantotta meg heti hétszer a hegyes bokáját. De hála a magasságos Aphrodité kegyelmének vagy a korabeli tesztoszteron-túltengésnek (ki tudja?), az irgalmas társadalom felengedett az emberölő korzettek szorításából.

Aztán mire a mostoha sorsú Éva megbékélt volna az újfent kívánatosnak számító, vézna karocskáknak megfelelő madárétrenddel, ismét sonkacombokat kellett növesztenie az öblös csípő mellé. Még szerencse, hogy a második világégés nem adott túl sok szabadidőt a finnyáskodásra, és a negyvenes években megfelelt a laposabb mellkas, a vékonyabb cubák is. Erre Évának rögtön popsiméret-csökkentő, tüdőtikkasztó sportéletbe kellett kezdenie.

Aztán rövid, szőke csigagöndörségre és kereken telt Vénusz-dombokra nyáladzó férfiaknak kellett tetszeni, de ő ezúttal nem dőlt be az újra­szélesítő késztetésnek és a friss szalonnának, inkább furfangosan kivárta a ruhákba öltöztetett labori csontvázak fejedelemségének eljövete­lét, örökre elzárta magát a porhanyós tepertős pogácsától és végre ő lett a tökéletes nő. Nagyjából tíz évig. Azután ugyanis a kidolgozott vádli + enyhe hasizom együttes vitte a prímet az ismét válogatóssá vált fütykösök körében, akik mindeközben tovább kopaszodtak. Majd egy tapogathatóbb Fonda-Campbell-fellélegzés után Éva újra Liszt-szonátát billentyűzhetett saját oldalbordáin.

Majd fenekestül felfordult az ideálok tömjénezett világa, az új istennők ugyanis minimum Marilyn-méretű idomokkal (bár leginkább dupla-Monroe kiadásban) nyerik el gyermekeik apjának szívét-lelkét, egyebét. Éva végre kicsit fellélegzett, mert már nem sokáig bírta volna elviselni a zörgést, amit minden mozdulatnál megkövetelt tőle az eleinte agyondicsért vékonysága. Most inkább azon aggódik, hogy elég Ashley Graham-domború-e elölről-hátulról. Hál’ Istennek férje a teltkarcsú alkatot szívleli. De a férje legjobb barátja csak olyan nők után fordul meg, akiknek hátsó fele szemmel láthatóan elférne a férfi nem túl széles markában. Éva barátnőjének férje pedig a fiúsabb formák láttán borul pírba.

Azonban a ropogós plus-size ideálok kora sem menekülhet az egyre gördülékenyebben unatkozó társadalom örök-kegyetlen ítélete elől, 2020-at pedig már valószínűleg ismét késélvékony csípőcsontok köszöntik majd. Talán akkorra Éva is ráeszmél, hogy az új mintakép elkötelezett követőjeként önmagát hajszolja a WC-ülőke mellé térdepelni. Talán addig majd rájön, hogy az egészséges ápoltság feltétele mellett akkor lesz tökéletes, ha végre békés és ízléses lelkiismerettel tudni fog viselni minden formát és hajlatot, amit a gének elrendeltek neki.

Talán akkorra majd megérti, hogy mindenki számára egységesen kifogástalan semmilyen pilátesszel nem válhat. De, amíg 2016 XL-jeit követve, a hamis „fogadd el magad” mottó alatt egy, újfent világra erőltetett tökéletességért kampányolunk, addig nem vesszük észre, hogy az évtizedenként cserélődő ideál is csak néhányaknak szerez örömet. Az igazi Évák ugyanis tudják, hogy optimális alakjuk nem mások elégtelenségéből, hanem a megfelelő férj/pár dicséretében virágzik.