Elegük lett Bukarestből

„Őszintén úgy gondolom, hogy az ország 1918 óta írt történelme során nem leselkedett nagyobb veszély a román állam területi integritására és függetlenségére ennél a szemléletnél”. Az idézet a kormányzó román Szociáldemokrata Párt egyik politikusától származik, aki annak kapcsán kongatta meg a vészharangot, hogy négy erdélyi város szövetségre lépett az uniós források hatékony lehívása és a gazdasági fejlődés előmozdítása érdekében, merthogy szerintük Bukarest nem képes szavatolni az előmenetelükhöz szükséges feltételeket, hatékonyan képviselni az érdekeiket.

És itt álljunk is meg egy pillanatra, az államellenes összeesküvésként beállított megállapodás aláírói, a román állam ellenségének kikiáltott főszereplők ugyanis – az elmúlt három évtized tendenciáival ellentétben – nem székelyföldi, de még csak nem is erdélyi magyar településvezetők. Hanem éppenséggel román polgármesterek, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár és Temesvár elöljárói. Némi kárörvendéssel elintézhetnénk a dolgot annyival: lám, az összefogás útjára lépett többségi városgazdák most megtanulhatják, milyen az, amikor szeparatistáknak, az egységes román nemzetállam szétszabdalására törekvő hazaárulóknak kiáltják ki őket. A helyzet azonban ennél sokkal komolyabb azok után, hogy Nyugati Szövetség (AVE) néven társulást hozott létre a négy nyugat-erdélyi nagyváros. Bármennyire is igyekeznek kihangsúlyozni Emil Bocék, hogy összefogásuknak nincs köze semmiféle tervhez, amely területi szeparatizmust céloz vagy megkérdőjelezi a román állam egységes voltát, vagy hogy ez a projekt nem irányul Bukarest ellen, a képlet roppant egyszerű. A rendszerváltás óta dinamikus fejlődésnek indult megyeszékhelyek vezetői nagyon jól látják, hogy fenntartható fejlődésük útjában egyetlen akadály tornyosul: a bukaresti adminisztráció. A román állam képtelen megfelelni a társadalom elvárásainak, a fővárosban kicsúcsosodó bürokrácia és korrupció a központi apparátushoz hasonlóan a vidéket, az egész országot is egy helyben topogásra ítéli. Napjainkra a többségi lakosság egyre szélesebb rétege, a román közszereplők közül pedig egyre többen osztják, amit a magyar politikusok, önkormányzati vezetők hangoztatnak harminc éve: ahelyett, hogy a gyarapodást segítené elő, a román állam sokkal inkább hátráltatja a települések, régiók előmenetelét. Az infrastruktúra-hálózat kiépítésének elszabotálásától a regionális kórházak megépítésének bűnös halogatásáig rengeteg példát lehetne sorolni Bukarest működésképtelenségének, rosszindulatának alátámasztására, amit román önkormányzati vezetők immár nem restellnek szóvá tenni. Persze nem úgy, ahogy tette azt Sabin Gherman az éppen húsz évvel ezelőtt közzétett Elegem van Romániából elnevezésű kiáltvánnyal, nekik ugyanis „csak” Bukarestből lett elegük. Zene a fülnek hallani, amint román polgármesterek érvelnek a szubszidiaritás fontossága mellett, a fejlődés egyik hajtóerejének azt nevezve, ha a döntések a lehető legközelebb születnek meg az állampolgárokhoz.

Természetesen nem hagyható figyelmen kívül, hogy az erdélyi városok jogilag frissen szárba szökkent együttműködésének motorjai ellenzéki polgármesterek, akik ideológiai szempontból is szemben állnak a jelenlegi balliberális román kormánnyal. Ez azonban még nem von le semmit a kezdeményezés jelentőségéből. Bármennyire is igyekeznek eltolni maguktól a szeparatizmus vádját, szabadulni próbálva a magyar önrendelkezési törekvésekkel történő cinkos összejátszás bélyegétől, a Temesváron elindult összefogás kiszabadította a szellemet a palackból. Amúgy pedig öreg hiba lenne elintézni annyival a dolgot, hogy mindössze négy liberális elöljáró politikai-választási akciójáról van szó, elvégre a négy város összlakossága súrolja a milliót, a társuláshoz pedig a hírek szerint hamarosan új települések csatlakoznak.

Bukarest számára alaposan föl van adva a lecke...