Egy harc, ami a végső lehet

Ha Orbán Viktor követ akart dobni a politika állóvizébe a tusványosi beszéddel, akkor sikerrel járt. Azóta is erről szól a közéleti polémia, a beszéd kapcsán megszólaltak a különböző politikai erők képviselői belföldön és külföldön egyaránt. A New York Times szerkesztőségi vezércikkben követel EU-s szankciókat Magyarország ellen, ami eget verő cinizmus, azok után, hogy a „terror” elleni világszintű háború ürügyén az amerikai kormányzat súlyosan korlátozta az emberi jogokat. Lehallgatnak tetszésük szerint bárkit, drónokról vadásznak terroristaként megbélyegzett emberekre, úgy, hogy velük együtt ártatlanok is meghalnak, hogy Guantanamón ítélet nélkül tartanak fogva és kínoznak embereket, hogy demokráciaexport címszó alatt káoszt és anarchiát idéznek elő országok sorában, hogy most a „Majdan-projektbe” fektetett 5 milliárd dollárról ne szóljunk. De hát ilyen a világ.

 „Lényeglátó” elméletek

Orbán Viktor kérdésre válaszolva azt is elmondta, hogy tisztában van a kockázatokkal. Külön kiemelendő, hogy a háttérhatalmakra és a Bilderberg-csoportra vonatkozó kérdésre nem a szokásos választ adta – „ugyan kérem, hát ezek összeesküvés-elméletek” –, hanem azt, hogy nem akar a témában nagyon elmélyedni. Minél mélyebbre ereszkedünk ugyanis egy mély kútba, annál inkább megijedünk, s hozzátette: természetes, hogy azoknak az erőknek, amelyek Magyarországon számottevő pozíciókat szereztek meg, nincs ínyükre a kormány magyar szuverenitást erősítő politikája. Egy zárójel erejéig: önmagában az, hogy egy elmélet összeesküvés-elmélet, még semmit nem mond arról, hogy leírja-e a valóságot vagy sem. Mióta a világ világ, a színfalak mögött is zajlottak események, s aki ezeket elemezni kívánta, kénytelen volt „összeesküvés-elméletet” gyártani. Más kérdés, hogy az összeesküvés-elméletek egy részét intellektuálisan nem lehet komolyan venni, vagy mert egzaltált, magukat lényeglátóknak gondoló emberek találták ki őket, vagy mert a háttérhatalom suttogópropagandájától származnak és azt a célt szolgálják, hogy minden összeesküvés-elméletet kompromittáljanak.

Orbán Viktor beszédéből Magyarországon elsősorban az „illiberális demokrácia” kifejezést emelték ki, nem pedig a nemzetépítő államot. Vélhetően az előbbi mentén látták könnyebbnek megindítani az eszmei támadást. Hack Pétertől Tamás Gáspár Miklóson át a korábbi ciklusban Orbán főtanácsadójaként működő Elek Istvánig a bírálók alighanem készakarva értették félre a miniszterelnököt, és magyarázták úgy beszédét, mintha magával a jogállammal, a demokráciával akarna leszámolni, és olyan világot teremteni, mint amilyet az általa sikeresként említett államok, Kína, India, Törökország és Oroszország lakosai élnek meg nap, mint nap. Holott Orbán világosan megfogalmazta, mit ró fel a liberális demokráciának. Hogy e társadalmi rendszer képtelen volt arra, hogy a mindenkori kormányokat a nemzeti érdekek szolgálatára, a nemzeti összetartozás erősítésére kötelezze, hogy nem védte meg a közösségi vagyont, sőt, azt a nemzet önfenntartásához szükséges mérték alá csökkentette, hogy nem védte meg az országot az eladósodástól és a családokat az adósrabszolgaságtól. Mindezeken túl külön passzus szólt az emberi jogokról, a kereszténység és a szabadság értékeinek tiszteletben tartásáról.

Hadüzenet, de minek?

Az általa körvonalazott munkaalapú nemzetépítő államról – amely, ha akarjuk, „illiberális demokráciaként” működik – Orbán nem sokat mondott, de néhány alapelvet leszögezett. Így például azt, hogy a liberalizmus azon elvét, miszerint „mindent szabad megcselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti” le kell cserélni arra, hogy „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal”. S ezt meg is indokolta: az utóbbi negyed évszázadban a magyar lakosság azt tapasztalhatta, hogy mindig az erősebb mondta meg, kinek a szabadsága sérül. „Folyamatosan azt éreztük, hogy aki gyengébb, azt letapossák. Nem valami elvont igazságosság elve szerint dőlnek el az egymás kölcsönös szabadságának elismeréséből fakadó konfliktusok, hanem az történik, hogy mindig az erősebbnek van igaza. Mindig az erősebb szomszéd mondja meg, hogy hol a kocsibejáró, mindig az erősebb bank mondja meg, hogy mennyi a hitel kamata, ha kell, menet közben változtatja, és sorolhatnám azokat a példákat, amelyek egyébként a kiszolgáltatott, gyenge, másoknál kisebb gazdasági véderővel rendelkező személyeket és családokat folyamatosan életélményként érte az elmúlt húsz esztendőben.” Mindebből sok minden következhet, de az aligha, hogy Orbán Viktor a „fékeknek és egyensúlyoknak” üzent hadat, hogy totális államot akarna építeni.

Igazságtétel

Erdélyben mást kérnek számon Orbán Viktoron. Van, akinek az a problémája, hogy a beszéd nem rólunk, erdélyi magyarokról szólt, holott sokan a magyar miniszterelnöktől várják a megváltást. Ehhez képest a beszéd rólunk is szólt, hiszen a nemzetépítő állam értelemszerűen az egész magyarság érdekeit szolgálja, az egész Kárpát-medencei magyar közösséget szeretné versenyképessé tenni. Másrészt beszéde elején a miniszterelnök utalt a 2004-es népszavazásra, és úgy ítélte meg: az a tény, hogy a határon túli, s ezen belül zömmel az erdélyi magyarok szavazatainak köszönhetően elnyert mandátummal lett meg a kormány kétharmados többsége, egyfajta igazságtételt jelent.

Volt, aki átírta az Orbán beszédet román kontextusra, és azt olvasta ki belőle, hogy egy ilyen beszéd fenyegető a magyarság számára. Nos, a helyzet az, hogy a román politika meghirdetés nélkül nemzetépítő államként működik Erdély román megszállása óta, mi több, nemcsak illiberális, de az emberi jogokat súlyosan sértő államként. Az elnyomó román hatalom meg sem várta, hogy a békeszerződés Romániának ítélje Erdélyt vagy annak egy részét, már feleskette a román államra a magyar elöljáróság arra hajlandó tagjait. Aztán végigrabolta Magyarországot, bevezette a botbüntetést a kollektív megalázás nyilvánvaló szándékával, majd Trianon után alkotmányos szinten rögzítette a homogén egységes nemzetállam koncepcióját egy olyan országban, amelynek területén akkor legalább három, a nemzeti lét teljes vertikumát megszervezni és magát igazgatni képes közösség élt.

Azóta is e célprogram jegyében cselekszik. Sajátos, hogy egy erdélyi magyar tollforgatónak azzal van problémája, hogy a magyar miniszterelnök támogatni, szervezni akarja a magyar közösséget, illetve a magyar államot a magyar érdekek kifejezőjévé és szolgálójává akarja tenni s nem azzal, hogy a román hatalom naponta súlyosan csorbítja az erdélyi magyarság jogait. Mert a tények ezek: Magyarországon Orbán Viktor vezetése alatt nem tudunk arról, hogy az állam részéről jogsérelem érte volna bármely kisebbséget, míg a Ponta-kormány etnosoviniszta kurzusa a Ceauşescu-rendszert idézi a Wass Albert-könyvek elkobzásával, a Wass Albert-szobrok és a székely zászlók elleni hadjárattal, a bíróság politikai célra való használatával és még sorolhatnánk. Képzeljük el, mi lenne, ha Magyarországon a helyi szlovák, román, sváb, zsidó vagy cigány kisebbség valamely tagja által magánterületen felállított szobrot távolítaná el a magyar karhatalom. Vagy rendőrök koboznának el ezen kisebbségek tagjaitól könyveket.

Kinek tálcán, kinek ellenszélben

Egyenként lehetne szétcincálni az Orbán-beszéd bírálóinak állításait, és kimutatni: vagy nem értették meg a beszédet, vagy csúsztatnak, vagy pedig egyszerűen azzal van problémájuk – ami a 19. század óta evidencia –, hogy az európai államok az európai nemzetek első számú érdekérvényesítő eszközei. Az a nemzet, amely ezt nem ismeri fel, nem meri kimondani és nem mer ennek jegyében cselekedni, versenyhátrányba kerül a többivel szemben. Különösen igaz ez egy olyan országra, mint Magyarország, amely több olyan ország szomszédságában él, ahol nemcsak államszervezési elv a nemzetépítés, de Trianon óta rendszeresen és gátlástalanul megsértik az emberi és polgári jogokat.

Amiben természetesen nem szolgálhatnak modellként számunkra, de abban igen, hogy a 2002 és 2010 között a globális főhatalom, a nemzetközi háttérerők helyi adminisztrációjaként működő államból Szabó Dezső szellemében magyar történelmi műhelyt teremtsünk. Amelyben a magyar sorsot magyar kezek igazgatják a magyar érdekeknek megfelelően. Amit a kisantant államoknak a történelem tálcán kínált, azért a magyarságnak meg kell küzdeni belső és külső, közeli és távoli ellenfelekkel. De ezt a harcot meg kell vívni, mi több, ez a legfontosabb harc, amit meg kell vívni. Mert ez a harc nemcsak a versenyképességünkről, hanem kárpát-medencei jelenlétünkről, megmaradásunkról szól.