Csirkepaprikás-álmok

Anyai nagyszüleim, akik Kolozsváron éltek hóstáti gazdálkodóként – mígnem kollektivizáláskor a ház mögött levő kerten kívül mindenüket elvették –, vasárnapi ebédkor szokták mondogatni: nincs annál jobb étel, mint amit otthon megtermelsz. Amíg az öreg még bírta, vaskohóba bekényszeríttet öntőmunkásként is tehenet, disznót, tyúkot tartott, rendezte a melegágyat és őrizte a hitet magában, hogy csak gazdaemberként érdemes megöregedni. Szerencséjükre már nem érték meg a hóstáti negyedek kolozsvári ledózerolását, és a gyönyörűen gondozott földész kertek eltűnését: mindketten hamarabb elhagyták e földi világot.

A gyönyörű hóstáti kertekről előkerülő fényképek emlékkockái ma már csak nosztalgiázásra jók, de ma is megdobogtatják annak szívét, aki még értékelni tudja a saját termelésű gyümölcs, zöldség vagy hús ízét. A gazdasors bölcsességével megáldott emberek tudták a legjobban, hogy a saját kertből vagy baromfiudvarból származó élelmiszernél nincs ízletesebb falat, a kereskedelemből vásárolt konkurense ezzel nem vetekedhet.

Túl nagy tehát a „fertőzöttségem” ahhoz, hogy jómagam másként lássam a világ dolgait. Így aztán más élethelyzetben, de ma is megpróbálom az aprócska gyerekként megtapasztalt és megszeretett ízeket megidézni a családi asztalra. Némi többletmunkával nem lehetetlen vállalkozás ez. Jó látni, hogy gyermekeim – akárcsak egykor én is – érzékelik az ízek különbözőségét: bolti-e vagy otthoni a csirke- vagy a disznóhús? Megmaradt tehát a varázsa a családi körben levágott disznónak, akárcsak a kertből előkerülő nyári paradicsomnak: mindezek íze nem vetekedhet semmi mással.

Jó látni, hogy egyre több ember gondolja ezt. Kapósak lettek a falusi telkek, egyre többen költöznek ki az élhetetlenné vált nagyvárosokból a közeli, élhetőbb kistelepülésekre. Reneszánszát éli a kertészkedés, a háztáji kisállattartás, az állatvásárok egyre gazdagabb felhozatala pedig a kisember határozott válaszát mutatja az uniós uniformizálás béklyójában szenvedő élelmiszeriparra. Egyértelműen nő azok tábora, akik rájöttek eleik igazságára az egészségesebb táplálkozás és a tartalmasabb emberi élet dolgaival kapcsolatban.

Nemrég szilágysági pálinkafőzés közben döbbentem rá, hány városi ember fedezte fel az igazi kisüsti minőségét. Hátrahagyva a tömbház kényelmét, hétvégeken szedte össze az öreg szülők, nagyszülők telkén lehulló gyümölcsöt, hogy legalább ünnepekre koccinthasson a tiszta gyümölcscefréből készülő szilvóriummal. A karácsony előtti hétvégék disznóvágástól hangos falusi reggelei még inkább jelzik, hogy az otthon nevelt hízó ma is sok ember számára ér többet, mint a távoli országokból érkező, gyógyszeres tápokon nevelt, íztelen sertés húsa.

Országosan is jegyzett, budapesti luxusétterem főszakácsának tollából olvastam nemrég, hogy a jó csirkepaprikáshoz két dolog kell: igazi magyar fűszerpaprika és tanyasi csirke. Mintha nagyapámat hallanám, pedig ő nem volt mesterszakács.