Briteknél korona, nálunk balkanizmus

Gyermekkorunkban szinte mindannyian ismert arcok vagy hétköznapi hősök szerettünk volna lenni. Orvos, színészcsillag, pap, pilóta – válaszolgattuk a felnőtteknek, amikor fölénk tornyosulva nyaggattak, mik leszünk, ha majd mi is valaki fölé tornyosulhatunk. A miértre rendszerint ilyen válaszokat adtunk: mert meg akarom gyógyítani a betegeket, mert azt akarom, hogy mindig körülrajongjanak, mert segíteni akarok az embereknek megtalálni a jót, mert repülni szeretnék. A választás során vagy a kamera villogása s a mindig tökéletes mosoly, vagy a jót tenni akarás, esetleg a szenvedély vonzott. Mindenkinél más-más életkorig élnek ezek az ideális jövőképek: van, aki akkor hagyja el az orvosi diploma megszerzésének álmát, amikor rájön, hogy ugyanolyan fizetést fog kapni, mint az, aki összetéveszti a vesét a májjal, de aki vastag borítékkal fizetett a szépen bekeretezett diplomájáért, vagy mint az, aki ötös átlagosztályzattal vált orvossá. Romániában mindent könnyen lehet, ugyebár.

Ma utcára vonul és tüntet a korrupt kormány ellen, holnap ő maga kéri a műtét előtt álló beteg hozzátartozóját: csúsztassa csak be a pénzköteget a köpeny alatti zsebbe, mert különben nem fertőtlenít még egyszer. A legnagyobb probléma pedig az, hogy a műtétre váró, betegbiztosított páciensek ösztönösen kuporgatnak. Meg sem fordul a fejükben, hogy az orvos a megfizetett munkáját végzi. Egy másik is táblát emel ma, hogy aztán holnap üzlettulajdonosként háromszoros értékadót nyomjon minden rúd szalámira, mert tudja, hogy az Isten háta mögötti faluban rászorulnak a lakók az egyetlen boltocskára. A harmadik egy fél disznóért bárkinek elintézi a betegnyugdíjat. Egy olyan nép demonstrál, amelynek tagjai között – ha valaki jót tesz a másikkal – az első kérdés, ami felmerül: kinek az embere ez, milyen érdekek vezérlik? Egy olyan nép demonstrál, amelynek tagjai mára teljesen elfelejtették a jóindulat indíttatását, hiszen egyszerűen csak a vezetők gondolkodásmódját követik. Olyan vezetőkét, akiket mindig kompromisszumok árán választunk meg: olyasvalakit, akinek épp érdekében áll, hogy mi is jól járjunk. Mert az egyszerű közérdek Romániában nem létezik.

Vajon a román hivatali székeken terpeszkedő közszereplők már gyermekkorukban is azon ábrándoztak, hogyan fogják majd kihasználni a jóhiszeműséget, az ígéret szépségét?

Az Egyesült Királyságban sokan úgy tartották, hogy a korona egy felső, működtető erő, amely a nép és a kormány felett áll. Egy, a közös jólét felett őrködő idea, amelyért egyszerre küzd az államfő, a parlament, a nép is – nyugaton ez formálja az emberek gondolkodásmódját. Romániában a mindenen átgázoló önös érdek alakít át minden gyermeki, eredendő jó szándékot – ebben az országban ezt tápláljuk. A kérdés az: meg tud-e valaha változni ez a balkáni szájízű kelet-közép-európai mentalitás? S ha nem tud, a korrupt vezetők tetteit kicsiben lemásoló tüntető nép dülöngélő pillérein vajon meddig tud inogni ez az ország?