Az elkerítés monopóliuma

A jeles szociológusprofesszor, Pokol Béla Európa végnapjai című kötetében már évekkel ezelőtt statisztikákkal, fehéren-feketén igazolta, hogy kontinensünk civilizációja, amely a görög filozófia, a római jog és a keresztény vallás hármasára épül, középtávon halálra ítélt. A keresztény gyökerű fehér bőrszínű lakosság vészesen fogy, míg az idegen, nagy részében muszlim vallású, az európai szocializáció által alig „érintett” bevándorlók gyors ütemben szaporodnak. Szükségszerű többségbe kerülésük, majd a politikai döntéshozás megkaparintása részükről beláthatatlan következményekkel járhat. Elég talán annyit leszögezni: a legvalószínűtlenebb forgatókönyv szerint olyan toleranciával viseltetnek majd az európai keresztény őslakosokkal szemben, mint ahogy mi viszonyultunk hozzájuk.

„Legitim” tesztoszteronok

A minimum, ami már két évtizeddel ezelőtt elvárható lett volna, hogy mind az Európai Unió, mind az egyes tagországok vizsgálják felül bevándorláspolitikájukat. Annál is inkább, mivel a kétezres évekre csak az nem vette észre, aki nem akarta, hogy a más munkamorállal, más világképpel, más viszonyuláskultúrával, eltérő etikai kódokkal rendelkező bevándorlóhad nyomán drasztikusan szaporodnak az erőszakos és a vagyon elleni bűncselekmények. Nem szólva a nemi erőszakról, amely érdekes módon csak addig botránykő a balliberális oldal képviselői között, amíg nem cigány vagy néger követi el. A minap hosszú okfejtést hallgathattunk a magyarországi Klub Rádióban, amelynek keretében a megszólaló nagy empátiával, hosszan ecsetelte, hogy szegény bevándorlók nem ismerik a nyelvet, miközben dolgozik bennük a tesztoszteron, s akkor ugye, a maguk szocializációja szerint nem marad más, mint az erőszak. És érdekes módon mindebből nem azt a következtetést vonta le, hogy a nőkhöz ennyire „másként” viszonyuló kultúrkörök képviselőit tartsuk jó távol asszonyainktól, lányainktól, s egyáltalában, földrészünktől, hanem hogy befogadóknak és megértőeknek kell lennünk velük szemben.

Visszatérve az alapkérdésre: mintha a már bent levő asszimilálhatatlan idegenek térnyerése önmagában nem lenne elég probléma, napjainkban drasztikusan felgyorsult az Európát célzó bevándorlás, szabályos menekültáradat önti el kontinensünk déli határait. Közösségi portálokon ijesztő képsorokat nézhetünk naponta, megtámadott kamionokról, hogy az olyan szélsőséges példákat, mint a Jézust gyalázó keresztre feszített macskát, az összetört szobrokat vagy az utcán nyíltan nőkkel erőszakoskodókat ne emlegessük.

Kit véd a palánk?

A magyar kormány végre lépni készül, a déli határ kellően magas drótkerítéssel való lezárása és a határvédelem megerősítése helyes irány és sürgős teendő. Szinte hihetetlen, de abban a politikai táborban, amely egy évtizede a határon túli magyar menekültáradattól féltette a magyar szociális ellátórendszert, e kényszerlépés, amely nem mellesleg az ő személyes életterüket, életminőségüket is védi, nem arat osztatlan sikert. Olyan álérveket olvashatunk „baloldali” blogokon és portálokon, miszerint nem falak és kerítések emelése a megoldás, hanem egy világszintű terv kidolgozása, amire csakis olyan szervezetek képesek, mint az EU. Magyarország vezetése pedig akkor cselekszik helyesen, ha EU-kompatibilis módon viselkedik. Zseniális! Nyilván az EU a megoldás kulcsa, amely még arra is képtelen, hogy azonosítsa a problémát és érzékelje a lépéskényszert. Közben pedig Magyarországra ezrével özönlenek a bevándorlók. Mintha a Júdea Népe frontjának aktivistáit látnánk a Brian élete című opusból, akik a lehető legforróbb pillanatban nekiállnak szavazni arról, hogy majd megterveznek egy „azonnali” akciót.

De az is árulkodó, hogy a legnépszerűbb ballib portál szalagcímben hirdeti: csak Orbán tudja, miért volt sürgős a kerítés megépítése, majd a politikai hasznosság, a belpolitika logikája más szóval a szavazatszerző taktika szemszögéből elemzi a lépést. Miközben ugyanabban a szövegben az is szerepel, hogy az elmúlt öt hónapban Magyarországra 50430 bevándorló érkezett, Görögországba 48 ezer, Olaszországba pedig 47 ezer. Ez nem elegendő válasz a sürgősségre?

Öngól és józan ész

Orbán Viktor államfilozófiai szinten indokolta meg a tervezett lépést. Senki sem tagadhatja, hogy az állam legfőbb ismérvei közé tartozik határai megvédése. Érdemes Max Webert idézni, akinek frappáns és találó államdefinícióján nemzedékek nőttek fel, pontosabbat, lényeglátóbbat nehéz megfogalmazni: az állam az a szervezet, amely adott terület fölött a legitim erőszak monopóliumával rendelkezik.

Az sem képezheti vita tárgyát, hogy az illegális határátkelés törvényellenes, márpedig a törvénysértés ellen a törvény szigorával, állami kényszerhatalommal kell fellépni. S ha a Magyarországot demokráciából előszeretettel kioktató Egyesült Államok kerítéssel – nem pedig a valóban embertelen s követendő mintának aligha tekinthető tűzparanccsal – védheti déli határait a latin-amerikai bevándorlóktól, milyen alapon tagadhatná meg ezt a jogot bárki is Magyarországtól? Beszélhet a szerb államfő Auschwitzról, emlegethetik a vasfüggönyt, a lépés akkor is jogszerű és sürgető. E kijelentések egyébként féktelen demagógiáról tanúskodnak, hiszen az emlegetett kerítések a bent levőket, mondhatni, a foglyokat nem engedte ki, nem pedig a kívülről érkező hívatlanok ellen védte a kommunista tömb országait, illetve a tábor területét.

A veszély akkora, hogy felül kellene írjon mindenféle pártok közötti egymásnak-feszülést és európai nemzetek közötti ellentétet. A visegrádi négyek közös fellépése e témában örömteli fejlemény. És örömteli persze az is, hogy az önsorsrontó, sőt, távlatilag önfelszámoló balliberális próféták demagóg szövegelése önmagukon kívül senkit nem érdekel, s hogy táborukat lassan a felolvasókörök intimitása jellemzi.

Némi elégtétellel állapíthatjuk meg azt is, mekkora öngól volt a bevándorlással kapcsolatos plakátok ellen meghirdetett polgári engedetlenségi kampányuk. A felmérések szerint saját szavazóik egyetértéssel fogadták azok tartalmát, ami egyébként cseppet sem meglepő: épeszű ember aligha kívánhatja Magyarország magyar jellegének megváltoztatását, a közbiztonság radikális romlását, az állami ellátórendszer összeomlását. Mifelénk még nem sikerült teljesen agymosni a választóközeget, mint az azonos neműek házasságát népszavazáson elfogadó Írországban. A magyar szavazót nem a „politikai korrektségnek” nevezett „ameurópai” „újbeszél”, a mondanivaló nélkül maradt transzatlanti liberális gondolkodás új panelrendszere mozgatja, hanem a józan ész.