Az egynyelvűség visszaüt

Hiába ismételtette meg Ilie Bolojan nagyváradi polgármester a város és Váradszentmárton község egyesüléséről szóló népszavazást: a referendum – akárcsak az első alkalommal – az alacsony részvétel miatt másodszor is érvénytelen volt. Mindez pedig nagymértékben magyarázható azzal, hogy a város magyar közössége nem érezte megszólítva magát, ezért aztán nem is ment el szavazni. Persze az is jelentősen belejátszott a masszív magyar távolmaradásba, hogy a két település egyesülése nyomán csökkent volna a váradi magyarság számaránya.

A szoros eredmény – az első alkalommal ellentétben, amikor még a 20 százalékot sem érte el a részvétel, ezúttal alig több, mint két százalék hiányzott a szavazás érvényességéhez – mindazonáltal azt jelzi: ha a polgármester és a román többség vezette önkormányzat vette volna a fáradságot, és megpróbálja megszólítani a magyarokat, akár meg is lehetett volna az érvényességhez szükséges 30 százalékos részvétel. Hogy Jenei Imrét is bevetették az egyik kampányvideóban, nem sokat számított. A hivatalos kommunikáció mindvégig román nyelven zajlott, egyetlen magyar molinóra, plakátra vagy szórólapra sem futotta az adófizetők – köztük a magyarok – pénzéből finanszírozott, mintegy 850 ezer lejes, ablakon kidobott pénznek tekinthető kampányköltségvetésből.

Márpedig a mostani fiaskó is bebizonyította: a mintegy 200 ezres város 50 ezres magyar közössége nem megkerülhető tényező. Persze nem csupán rajtuk múlott a referendum sikere, hiszen ha a románok körében sikeresebb a mozgósítás, a magyarok szavazatai nem osztottak és nem szoroztak volna. Csakhogy ha sikerül a magyarokat is megszólítani, és ugyanolyan arányban mentek volna el, mint a románok, akkor a váradi polgármester ma a kudarc beismerése helyett diadalmas nyilatkozatok sorozatát adhatná a sajtónak. De nem: ő inkább azt választotta, hogy semmibe veszi az őshonos magyar közösséget, és nem volt hajlandó magyarul is kampányolni, meg sem próbálta eloszlatni a magyarok aggodalmait.

Persze ezzel semmi „rendkívülit” nem tett, hiszen a váradi magyar közösség már megszokta, hogy ez a gyakorlat. Hiába virítanak ugyanis kétnyelvű feliratok több önkormányzati intézményben is, ha a magyar adófizetők pénzéből is fizetett hivatalnokok között nagyítóval kell keresni a magyarul is beszélő illetékeseket.

A mostani kudarc után két opció áll a polgármester előtt. Levonhatja a tanulságot, és a továbbiakban a magyar közösség jóindulatának elnyerése érdekében belefoghat az igazi, a polgárok közötti valós jogegyenlőséget eredményező kétnyelvűség megvalósításába. Vagy – ami olcsóbb – a magyarellenességre mindig vevő román sajtó segítségével kikiálthatja bűnbaknak a magyarokat, őket téve felelőssé a – szerinte – a város gazdasági fejlődését kerékbe törő referendumfiaskó miatt.

Ismerve a habitusát és a sovinizmusra való hajlandóságot, amely a magyarlakta közegben tevékenykedő román politikusok körében mindig magas, és amellyel mindig el lehet terelni a figyelmet a valós gondokról, nem fogadnánk nagy összegben arra, hogy az első forgatókönyv valósul meg.