Amikor terroristák a hangadók

A napokban Szegedet és környékét két hatalmas hangrobbanás rázta meg. Szó szerint rázta, ugyanis még az ablakok is beleremegtek, volt, aki a falakat is dőlni vélte. A közösségi hálókat azonnal elárasztották a rémhírek, spekulációk: mi történhetett, kik robbantottak, mi repülhetett levegőbe, miféle támadásnak vannak kitéve a jámbor magyarok. A jobb fülűek kettő helyett egyből három, négy robbanást hallottak, a kutyák órákig reszkettek, gazdáikkal együtt. Legalábbis ezt a következtetést lehetett levonni a bejegyzésekből. Mint utóbb kiderült, Kecskemétről szállt fel két Gripen vadászgép, hogy egy, akkor még ismeretlen utasszállítót kísérjenek ki a magyar légtérből. Ezek lépték át a hangsebességet, ez okozta a hangrobbanást. Esős időben előfordul, hogy a repülőgépek alacsonyak szállnak – nyugtathatnánk meg a régi viccel azokat, akik a hangrobbanásoktól kétségbe estek, és azt hitték, lecsapott a gonosz. Talán nem is csoda, hogy az elmúlt napok, hetek, hónapok történései után az emberek kissé idegesebbek és paranoiásabbak, mint máskor – és nem csak Magyarországon. Mindenféle zajra összerezzenünk, kezdünk rémeket vizionálni ott is, ahol nincs.

A hidegháború egyik következménye az állandó fenyegetettség-érzés volt, ezzel együtt a megállás nélküli „harc” a békéért – ha kellett, ha nem, ha volt valós alapja, ha csak a kommunista diktátorok vagy egyéb vezérek rémálmaiban élt az örökös ellenségkép. Az a fajta háború az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti folytonos rivalizálás következménye volt, amely ideológiai, kulturális, társadalmi, gazdasági politikai összecsapásokból állt. De hagyományos értelemben vett háború, netán harmadik világháború nem tört ki – még ha olykor nem is álltunk messze tőle –, és ennek egyik oka az volt, hogy a felek viszonylag nyílt kártyákkal játszottak. Eléggé nyilvánvaló volt, honnan és kitől kell számítani a csapásra, milyen tömegpusztító eszközök vethetők be, mekkora hadseregek állnak rendelkezésre, kik az ellenségek és kik a szövetségesek.

Nem így napjainkban, amikor a hidegháborút a terrorveszély váltotta fel. A hidegháborúnak volt arca. A terrorizmus, akárhonnan származik, arctalan. És – jelképesen – földalatti. Az elkövető nem áll szemtől szembe ellenségével, nem küld hadüzenetet, a csapásnak általában nincsenek kézzelfogható előjelei. Éppen ezért a merényletek kitervelői és elkövetői az emberiség legaljasabb fajtái. A terrorcselekedetek célja meghatározott politikai, ideológiai, vallási célok kikényszerítése. Mindezt úgy, hogy a rettegés magját hintik el az ártatlan emberek között. És amint a szegedi eset is jól mutatja, a terroristáknak ezt immáron sikerült is elérniük: rájuk hozták a frászt Európa és a nagyvilág lakosságára. Minden robbanást, égzengést és földindulást a terroristáknak tulajdonítunk, és behúzott farokkal lessük, honnan és merről jön a halál hírnöke.

A kommunizmus bukása után fellélegeztünk: utazhatunk bárhova, végre egyenrangú polgárai lettünk Európának, felzárkózhatunk a világhoz, a világ proletárjai végre egyesültek, utazhatunk, kirándulhatunk, ahova csak a lelkünk kívánkozik. Arra azonban senki sem számított, hogy a visszautat netán koporsóban tehetjük meg. Számtalan szerencsétlen turista lelte halálát terrortámadásban úgy, hogy danolva ment bámészkodni az általa kiszemelt helyre.

A félelem manapság minden kisebb-nagyobb eseményen felbukkan. A franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságot megúsztuk szárazon – várható volt, hogy a jelentős hatósági készültség elriasztja az amúgy gyáva terroristákat –, de újabb világesemény előtt állunk. Kezdődik a riói olimpia, és megint tippelhetünk: lesznek-e terrorcselekedetek, vagy sikerül megelőzni őket? Münchenben 1972-ben nem sikerült – igaz, akkor sem számított az égvilágon senki arra, hogy a palesztin terroristák éppen a Nyugat-Németországban szervezett olimpián lőnek szitává izraeli sportolókat. 1996-ban, Atlantában az olimpia biztonságát az FBI ügyelte – volt miért aggódni, alig egy évvel azelőtt vesztette életét 168 ember Oklahomában, ahol egy magányos terrorista robbantott –, és bár minden sportoló és kísérő ujjlenyomatát rögzítették, mégis pokolgépes merénylet történt az Olimpiai parkban. A tettesek nyomát bottal ütik a mai napig.

Visszatérve az előttünk álló eseményre: a 84 emberéletet kioltó nizzai terrortámadást követően a brazil hatóságok bejelentették, hogy felülvizsgálják és szigorítják az olimpia biztonsági intézkedéseit, és növelik a rendőri ellenőrzőpontok számát. És erre a világ egyéb tájain bekövetkezett támadásoktól függetlenül is alapos okuk van: néhány nappal azután, hogy Brazíliában lekapcsoltak egy tízfős, terrortámadásra készülődő sejtet, alig pár nappal az olimpia megnyitása előtt, Brazíliában újabb, terrorista kapcsolatokkal gyanúsított személyt vettek őrizetbe. A libanoni származású férfi a szélsőséges iszlamista csoportokat dicsőítő szövegeket tett fel a közösségi hálózatokra, és fel is esküdött az Iszlám Állam terrorszervezetre.

Életösztönéből kifolyólag az embernek mindig is lesznek félelmei. Így helyes, hiszen másképp fejjel mennénk a falnak. Ám az már elkeserítő és teljesen abnormális, hogy minden tömegrendezvény, nyaralás vagy egyszerű séta és bámészkodás előtt eszünkbe jusson, nem leselkedik-e ránk halálos veszély.

Sokféleképpen lehet távozni az árnyékvilágból, ám az értelmetlen halál mindenkoron a legmegdöbbentőbb volt és marad.