A valóság színe és fonákja

Jean Sevillia a Kairosz Kiadó gondozásában megjelent, Az értelmiség terrorizmusa című munkája felettébb tanulságos kötet. Precízen leírja mindazt, amit a magyar szakirodalomban Pokol Béla tanulmányozott nyelvpolitika címszó alatt. A jeles magyar társadalomtudós azt mutatta be elméleti síkon, de gyakorlati példákkal is illusztrálva, hogy miként lehet érveléskerülő technikákkal megverni az ellenfelet, mielőtt az még pástra lépett volna. Ezt a technikát Sevillia a következőképpen foglalja össze: az első lépés, hogy „egy nép képzeletébe ültesse a Rossz ősmintáját. A második világháború óta ezt a végzetes képet testesítették meg a fasizmus, a kapitalizmus, az imperializmus, a kolonializmus, az idegengyűlölet, a rasszizmus és az erkölcsi rend nevében harcolók. Ezek a címkék legalábbis eltorzítják a valóságot, legrosszabb esetben hazudnak. (…), olyan határozatlan értelemmel rendelkeznek, hogy mindenre rá lehet húzni, amit az ideológusok nyilvánosan meg akarnak hurcolni. Aztán azonosítják az ellenfelet a Rossz archetípusával.”

Miként azt a szerző elöljáróban elmondja, a cél, hogy „elhallgattassák az ellenfelet, aki egy leölni való állattá válik.” A Sztálinnak mindig igaza van című esszében találóan állapítja meg Sevillia: „A fasizmus kifejezéshez nem tartozik objektív tartalom. Nem több egy sértésnél, amely fegyverül szolgál az ellenség kizárására.” Sevillia arra is rámutat, hogy a fasizmusnak a nácizmus szinominájaként való használata – amely a román közéletben éppúgy, sőt, talán még inkább elterjedt, mint a magyarban – már a második világháború előtti Franciaországban jellemző volt a kommunisták körében: egybemosták „a nácizmust, a Mussolini-féle rendszert és a nemzeti katolikus államokat valamint a liberális államok nacionalista jobboldalát”, a közös pont, az antikommunizmus ürügyén.

 Alaptalan egybemosás

Hasonló a helyzet Magyarországon, ahol a fasizmussal együtt szokták használni (a legtöbb esetben alaptalanul) a nácizmust, a rasszizmust és a szélsőségességet is. A durva összemosás jelensége nem újkeletű. Több, mint húsz esztendeje, 1992-ben jelent meg az egyik leggonoszabb, legigazságtalanabb kötet Karsai László szerkesztésében Kirekesztők címmel, amelyet meglehetős esetlegességgel állítottak össze, így szinte bárki bekerülhetett, aki másként mert gondolkodni a zsidó–magyar együttélésről és közös történelemről, mint ahogy azt az SZDSZ-es kánon előírta. Hitler, Szálasi Endre László és Bosnyák Zoltán mellé bekerült a szelíd szavú Csoóri Sándor, a mindig tárgyilagosságra törekvő, mindenféle szélsőségtől távol álló, sokszor túlontúl is mérsékelt Szekfű Gyula, a galamblelkű Püski Sándor vagy a kilencvenes években igen termékeny naiv idealista, MDNP-s kötődésű Krómer István.

 Ellenlépések

Lehet-e tenni valamit ezekkel a technikákkal szemben, s ha igen, mit? Lehet. Ha mást nem, akkor a magunk kis köreiben terjeszteni az igazságot. De most, hogy a nemzeti oldal jelentős pozíciókat birtokol a magyarországi privát és a közmédiában egyaránt, mást is lehet tenni. Mindenekelőtt óvakodni a megfoghatatlan és bizonyítatlan, megbélyegző szándékú rágalom terjesztésétől, az ellenség nyelvpolitikai fegyvereinek használatától, az említett jelzőfüzér jellemzően igazságtalan, pártpolitikai célú kihangosításától. Még azok is, akik korunk közismert hazugságait hittel vagy hit nélkül, de pozíciójukból fakadóan kénytelenek mantrázni, tartózkodhatnak azok megbélyegzésétől, akiknek a helyzete nagyobb fokú valóságkimondást engedélyez.

Másodsorban a nemzeti oldal orgánumai tehetnek a nemzeti sorskérdések kibeszélését is akadályozó tabuk feloldása érdekében, a megbélyegzési technikák leleplezéséért, a tévhitek eloszlatásáért. Jó példa erre a következetesen Fidesz-hű Demokrata című hetilap, amelyben Gazdag István stílusosan egy leleplező sorozatot indított szeptember 11-én, a 2001-ben történt tragikus események évfordulóján. Idézi például Francesco Cossiga egykori olasz köztársasági elnököt (!) aCorriere della Serra 2007. november 30-i számából, rámutatva, hogy az újbeszél hazugságait népszerűsítők valójában jól tudják szerte a világon, hogy „ezt a pusztító támadást a CIA és a Moszad tervelte ki és hajtotta végre a cionista világ segítségével, hogy vád alá helyezzék az arab országokat és rábírják a nyugati hatalmakat az iraki és afganisztáni beavatkozásra”.

Végül, de nem utolsó sorban az igazság birtokában a nemzeti oldalnak, a politikumnak és a médiának közösen kell arra kísérletet tennie, hogy saját érdekeinek megfelelően maga húzza meg a szalonképesség határait, hogy a baloldal nyelvpolitikai fegyvereit azok ellen fordítsa, akik e fegyvereket megalkották.

Akár hiszünk Bibó Istvánnak abban, hogy a politikában nem lehet (hosszú távon) hazudni, akár nem, korunk félrevezetőinek és a nemzeti sorskérdésekről való őszinte beszéd akadályozóinak leplezésével tartozunk önmagunknak, nemzeti közösségünknek és az egyetemes igazságnak.