A húzd meg, ereszd meg kisebbségpolitikája

A romániai magyar oktatáson végigsöprő miniszteri döntés az elemisták romántanításának változásairól és a frissiben újrainduló II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnázium ügye között szoros összefüggés van. E két történet tanulsága a közös: Romániában bármilyen közösségi jogot csak politikai harcok, diplomáciai tárgyalások és hosszas kitartás árán lehet elérni. Plusz teher, hogy az adott jogra nincs garancia, sokismeretlenes egyenlet, hogy mi meddig él. Így volt ez a múlt század húszas és harmincas éveiben, majd a második világháborút követően a magyarságnak kedvezményeket ígérő kommunista rendszerben, és így van ez napjainkban is, a rendszerváltás után harminc évvel. A százéves Románia vezetői semmit nem tanultak hibáikból, a kisebbségek beolvasztásának és felszámolásának forgatókönyve ma is időszerű. Ennek hatékonysága mindig attól függ, hogy éppen ki van hatalmon –Budapesten.
A marosvásárhelyi gimnázium újraindulása egyértelműen a magyarországi diplomácia gyümölcse. Erdélyi magyar közösségünk szerencséjére az RMDSZ csúcsvezetősége ma jórészt olyan politikusokból áll, akik részei ennek az együttműködésnek, így könnyebb a magyarellenes román politikai bozótharcban sikerre vinni ilyen történetet.
Ahhoz sem fér kétség, hogy az erdélyi magyar pedagógus- és szülői társadalom tiltakozását kiváltó új románoktatás az elemi osztályokban meg fog változni, és visszatér az eddigi kerékvágásba. Nehéz megjósolni, hogy mikor, de valószínűleg jövő ilyenkor ez a történet is múlt idő lesz.
A kisebbségi léthez edzett magyar ember számára szinte már ez a „normalitás.”El sem tudjuk képzelni az életünket másként, mert a többségi román társadalom jóindulattól vezé-relve nem ad ajándékba nekünk olyan jogokat, amelyek alanyi jogon járnak közösségünknek. Mindenki megszokta a hivatalos román politika által bevezetett „húzd meg, ereszd meg”harcát, amelyben a történet második része a kellemesebb, hiszen ilyenkor sikerélménytől szusszanhat fel az ember, miközben a következő ütközetre készül. Aki ezt nem fogadja el, az már rég kivándorolt. Aki meg itt maradt, azt éppen ezek az apró sikerélmények éltetik, hogy megérte újra nekilendülni, újra kiharcolni, kialkudni valamit. Sokban hasonlít ez a történet a magánéletünkre, ahol szintén sok apró kompromisszum, elvesztett vagy megnyert csata árán alakul ki a mérleg. És rajtunk múlik, hogy ennek nyelve merre billen.
Ne legyenek illúzióink: ameddig Románia ebben az államformájában fennmarad, mindig így fog működni. Ha száz évvel ezelőtt ilyen volt, miért lenne más tíz, húsz vagy ötven év múlva? Rajtunk múlik, hogy ebből az együttlétből mennyit és mit tudunk a javunkra fordítani.