A „mélyállam” játékszere lett a katolikus gimnázium

Magyar politikusok, jogászok, jogvédő civilek és újságírók boncolgatják, magyarázzák a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium újralapításáról elfogadott törvény alkotmánybírósági elutasítását. Az iskola szülői bizottságától kezdve a magyar politikusokig sokan csodálkoznak az Alkotmánybíróság döntésén. Sokan úgy tesznek, mintha ez véletlen, előre nem látható történet volna, és a román Alkotmánybíróság mindenek felett álló jogbiztonságot jelentene a jogállam védelmében. Aki ilyesmit gondol, az naiv, és nem akarja tudomásul venni azt a jól megfigyelhető „mélyállami” szerepvállalást, amely Románia valamennyi látható és kevésbé látható intézményében mutat egységes ellenállást a magyar közösséggel szemben. A marosvásárhelyi katolikus gimnázium esetében is ugyanez történt.

A kormányon levő szociáldemokrata párt nagyvonalúan megszavazta a törvényt, mert tudta, hogy úgysem lesz belőle semmi, és számításuk bejött. Az már részletkérdés, hogy éppen melyik ellenzéki párt emelt alkotmányossági óvást a jogszabály ellen, hiszen az úgynevezett „mélyállamnak”mindig megvolt és meglesz az a mozgástere, amely a közös magyarellenesség által táplált intézkedéseket meghozza.

Emlékszem, hónapokkal ezelőtt éppen azt beszéltük, hogy ha a magyar kormány nem tart ki Románia OECD-csatlakozásának vétója mellett, a román politikusok ismét átvernek bennünket. Megígérnek fűt-fát – mint ahogy Liviu Dragnea szavát adta Orbán Viktornak, hogy rendeződik a katolikus iskola ügye –, és miután a magyar politikum ezt elhiszi, Bukarest azonnal lemezt vált. Ebben a hozzáállásukban legalább százéves gyakorlatuk van: nem tudok olyan román–magyar írott egyezségről, amit Bukarest egyoldalúan ne rúgott volna fel az elmúlt évszázad alatt. Nem kell hát csodálkozni. Lehet magyarázni közösségi kudarcainkat, lehet keresni magunkban a hibát, de ettől életünk és érvényesülési lehetőségünk nem fog megváltozni. Tudomásul kell vennünk: a román politikum soha nem értett a szép szóból, és az a kevés magyar jogkövetelés, ami valami formában száz év alatt testet öltött, kizárólag anyaországi és nemzetközi nyomásra történt.

Hála Istennek, a nemzetközi nyomás szükségét a magyar diplomácia felismerte – az elmúlt nyolc év kormányzásában van már erre néhány sikertörténet –, így a mostani kudarcból is tanulva új stratégiákat kell kidolgozni, amelyek a szó jogos értelmében sarokba tudják szorítani Bukarestet. E nélkül mindenféle hazai magyar jogkövetelés szélmalomharccá válik, mert pártszínezettől függetlenül a román politikum arcunkba hazudva képes ezeket bármikor leszerelni.