Madách Imre és a legszebb tragédia

Madách Imre családja már a 17. században is a nemesi világ legkulturáltabb rétegéhez tartozott, családfájukat a 13. századig tudták visszavezetni, közvetlen ősük II. András király korában élt. Felmenői között volt törökverő hős, kuruc főtiszt és költő is. A családtagok nemzedékről nemzedékre örökítették a műveltség és az irodalom szeretetét.

Az ifjú Imrének bőven volt mit aprítania a tejbe: szülei vagyonos emberek voltak, köznemesek, akik négy gyereküket az alsósztregovai kastélyban nevelték. Édesanyja, Majthényi Anna előkelő lány volt, hozományként a csesztvei kúriát és birtokot hozta magával a Madách családba. A Madách fiúk azonban korán árvaságra jutottak, és nevelésüket anyjuk irányította. Anna asszony, a Majthényi bárók gőgös és rideg világából származott, kemény akaratú, zsarnoki modorú, sok mindenben régimódi, de a műveltséget tisztelő és azt fiaira ráerőszakoló családanya volt. Madách Imre sokat szenvedett anyja keménységétől, és sohase tudott szabadulni befolyásától, még akkor sem, amikor anyja akarata ellenére nősült. Tudta, hogy anyjának köszönheti korán szerzett nagy műveltségét, és azt is, hogy átvészelte gyermekkori betegségeit. Mert kisfiúkorától fogva beteges gyermek volt: szívbaj, tüdőbaj és köszvény kínozta korai éveitől haláláig, végül a szívbetegsége ölte meg. Élete 1823-tól 1864-ig terjedt, tehát ifjú fővel a reformkort élte át, huszonöt-huszonhat éves korában a forradalom és a szabadságharc történetét, később a nemzeti elnyomatás éveit. Ennek az időszaknak gondolatvilágát, kételyeit, reménységeit, kiábrándulásait s a mindezeket követő érzelemvilágot senki sem fejezte ki drámaibb mélységgel és hatással, mint ő az elnyomatás éveiben: ekkor született a magyar drámairodalom mindmáig legklasszikusabb műve, Az ember tragédiája.

Mozgalmas évek

1837 nyarán kéziratos hetilapot indított négy évvel fiatalabb öccsével, Pállal Litteraturai Kevercs címmel. Igaz, olvasói csupán a családtagok voltak, ám a kísérlet előrevetítette Imre későbbi írói karrierjét. Alig 15 évesen már a pesti egyetem bölcsészkarának hallgatója volt, a harmadik szemesztertől kezdve jogot is tanult. Hatalmas műveltségére jellemző, hogy egészen fiatalon már hat idegen nyelven – németül, franciául, szlovákul, angolul, latinul, ógörögül – beszélt és olvasott. 1840-ben Pesten megjelent első verseskötete Lantvirágok címmel, költeményeit Lónyay Etelka iránti ifjúkori szerelme ihlette. Érdekes, hogy bár egész életében írt verseket, több kötete nem jelent meg. 1842 jelentős évnek bizonyult Madách életében: megkapta ügyvédi oklevelét, befejezte első – máig is játszott – drámáját, a Csák végnapjait. 1845-ben feleségül vette Fráter Erzsébetet, ám – bár az asszony három gyermekkel ajándékozta meg – házasságuk néhány év múlva tönkrement. Elkötelezett híve volt az 1848–49-es forradalomnak és szabadságharcnak, de megromlott egészségi állapota megakadályozta abban, hogy aktívan is kivegye a részét belőle. Így is börtön lett a vége: forradalmárok rejtegetése miatt „jóakarói” feljelentették, és 1852. augusztus 20-án letartóztatták. Pozsonyban, majd Pesten raboskodott, eközben birtokainak jövedelmét lefoglalták. A következő évben – bizonyítékok hiányában – felmentették a vádak alól, és szabadon engedték.

Eredetvizsgálat

A Bach-korszak mintegy gúnyirataként 1859-ben A civilizátor címen komédiát írt Arisztophanész modorában, és még ugyanabban az évben belefogott fő művébe, Az ember tragédiájába. Mintha érezte volna, hogy nincs sok ideje hátra, a hatalmas drámai költeményt alig egy év alatt írta meg. „Kezdtem 1859. febr. 17-én, végeztem 1860. márczius 26-án” – írja a szerző. Életművének legfontosabb kérdése – mi értelme a küzdésnek? – a Tragédiában merül fel a leghangsúlyosabban, ugyanakkor arra is keresi a választ, hogy a civilizáció milyen mértékben vitte előbbre az emberiséget. A mű a bibliai teremtéstörténetet dolgozza fel, és 15 színből áll. Az ember tragédiájában szereplő Éva megformálásában – mondhatni kissé cinikus módon – nagy szerepet játszott Madách felesége, Fráter Erzsébet, aki megcsalta őt börtönévei alatt. A Tragédia műfaját a misztériumdrámák újkori változataiban találta meg: Calderón Nagy világszínháza, Goethe Faustja, Byron Káinja a példaképek, de hatott rá Milton nagy vallásos eposza, Az elveszett paradicsom is. A mű azonban egyikhez sem hasonlít. A mennyei kezdetet Goethe is, ő is a Bibliából, Jób könyvéből vette, és ezzel az Isten és ördög közötti fogadással kezdődtek általában a középkori misztériumok is. Hanem a biblikus keret valóban csak keret: a drámai költemény színtere az emberi történelem.

A kész művet Madách elküldte ismeretlenül Arany Jánosnak, aki első olvasatra úgy vélte, a Tragédia nem más, mint Goethe Faustjának utánzása. Miután figyelmesen végigolvasta az alkotást, a koszorús költő véleménye alaposan megváltozott, és vette a fáradságot, hogy nyelvtanilag kijavítsa a hatalmas drámai költeményt. Egy 2005-ben lezárt filológiai-grafológiai vizsgálat szerint 5718 alkalommal igazított Arany a kéziraton, de a javítások túlnyomó része csak a helyesírást érinti. A végső forma sokat köszönhet Arany stilisztikai tanácsainak. A nagy költő felismerte a műben a remekművet, és segítette irodalmi érvényesülését is, de színpadi előadásra talán maga Madách sem gondolt. (Mi több, a megjelenésétől fogva elismeréssel fogadott mű csak huszonhárom évvel a költő halála után került színpadra. Paulay Ede, a nagy rendező látta meg benne az előadható drámát. És azóta úgyszólván évtizedről évtizedre minden korszak legsikeresebb magyar drámája, rendezők versengenek színpadra állításáért, színészek vágya, hogy eljátszhassák Ádámot, Évát vagy Lucifert. És még a mellékesnek látszó személyek is kitűnő szerepeknek bizonyulnak.)

 Az 1861-ben megjelent Tragédia mindenekelőtt irodalmi siker lett, és egycsapásra ismertté tette írója nevét. A siker még tevékenyebbé tette Madáchot, tanulmányokba fogott, készült a következő drámára. A nép és a nép vezérének viszonya izgatta, és ismét a Biblia ihlette meg, méghozzá Mózes története. Az ókori zsidó nép világában az akkori magyar közélet problémáit fejezte ki. A Mózes Madách utolsó műve. A túlfeszített munka következtében egészségi állapota rohamosan romlott. 1864. október 4-én Szontágh Pálnak diktálta le végrendeletét, másnap, 1864. október 5-én hajnalban Alsósztregován szívelégtelenségben elhunyt. A Koszorúban Arany János írt megható nekrológot róla.