Sok színben harsogó virágcsokor

Az Erdélyi Naplónak adott rövid interjújában Yoel Razbozov, az Izraeli Parlament Diaszpóra Bizottságának elnöke elmondta: „A fesztiválnak meghatározó szerepe lehet az identitás megőrzésében, ugyanakkor fontos bemutatkozási lehetőséget is nyújt a nem zsidó közösség előtt. Magam is számos előadást tekintek meg, de a produkciók mellett a nézők reakciója is érdekel.”

Minden bizonnyal – a nevéből ítélve orosz gyökerekkel rendelkező – Razbozov úr a nyitónapon pirosra tapsolta tenyerét, s a nézők reakciójával is elégedett volt. A Budapest Klezmer Band régi visszatérője a Fesztiválnak, s mindig némi meglepetéssel is szolgál. Idén a zenészek a munkácsi származású Jávori Ferenc szakavatott vezetésével a 20-as évek Odesszájába kalauzoltak el minket. „Fegya” most is – egyéni módon – odesszai zsidó viccekkel, fülbemászó dallamokkal szórakoztatta a közönséget. Felvonultatta a bankrablók, a perecárusok világát, azt amikor – a NEP-korszak kezdetén – még az orosz zsidók is bíztak a jövőben, csak később ismerhették fel a szovjet rendszer antiszemita valóságát. Hozzám a Haszene (Esküvő) keserédes dallamvilága állt közelebb, s noha a korábbi előadásokból sok zenei fordulat visszaköszönt, a hangulat mégis kárpótolta a hallgatót.

Az egyik est vendége Dunai Tamás színművész volt, aki – miután kötelezően elénekelte a Ha én gazdag lennék című slágert – bebizonyította, hogy a hangszerek sem állnak távol zenei világától. Némileg zavaró volt, hogy a fesztiválmegnyitó rendezvényen az angol nyelvű beszédeket nem fordították, s Fegya ékes oroszságából sem értettek sokat az egykori kötelező nyelvet már nem tanulók.

Odesszától egy évszázadot ugrottunk, de a klezmerre rímelt az Orosz Kulturális Központban megnyitott Zsidók Oroszországban: A hagyományok újjáéledése című fotókiállítás. A szervezők a Zsidó Nemzeti Alap 110. évfordulójára kiírt pályázat legszebb képeit viszik el a világ több nagy városába, a korunkat idéző nyolcvanképes válogatás igazi kuriózum, hiszen a 800 ezerre becsült közösség mindennapi életét, ünnepeit villantja fel.

A tárlat magas színvonalán felvillanyozódva egy másik fotókiállításra is elzarándokoltam. Vajda Tamás fotóművész a Courtyard Marriot Hotelben mutatkozott be, és a fesztivál programfüzetében ugyanannyit írtak róla, mint az orosz programról. A sorok száma azonban csalóka volt, a jól eldugott falakon tán csak tíz (egyébként színvonalas) alkotás árválkodott mindenfajta ismertető kiírás nélkül. Mikor morogva távoztam, a portás felhívta figyelmemet, hogy az izraeli szépségkirálynőről készített képet még megtekinthetem az étteremben. A hölgy tényleg szép volt, de a helyiségben a látványkonyha ekkor már jobban érdekelt.

Ha már konyha, akkor tényleg legyen látványos; a budapesti Nagycsarnok adott otthont az izraeli piacnak. A színek és ízek kavalkádja lenyűgöző volt. A betérők megtanulhatták az izraeli lecsó mesterfogásait, megismerhették az olívaolajnak az egészségre gyakorolt pozitív hatását, s megkóstolhatták a hatalmas tálon közkinccsé tett humuszt. Sokan kacérkodtak Raj Ráchel tortatervező flódnijával, vagy figyelték szájtátva a design torta készítés rejtelmeit.

Számomra a hét legszebb estje a Muzsikás együtteshez kötődik. A negyvenéves zenekar az Utak és Gyökerek címet és a Magyar zsidó népzene - Bartók és a népzene alcímet adta a produkciónak. Az előadás az autentikus zenei élmény mellett eleganciájával marad meg emlékezetünkben. Békási, kalotaszegi, mezőségi dallamok váltották egymást, s megszólaltatták az utolsó cigány „igricektől” gyűjtött máramarosi zsidó zenei gyöngyszemeket is. A programban két vendég is szerepelt: Herczku Ágnes és Alexander Bălănescu. Az énekesnővel sokat dolgoztunk együtt a Fölszállott a páva verseny sikeréért, és személyében az egyik legfelkészültebb műsorvezetőre leltünk. Az esten visszatért a népzenéhez: A nagy hegyi tolvaj és a Szól a kakas már című dalok előadása sokáig emlékezetes marad. Alexander Bălănescuval először 2005-ben Miskolcon találkoztam. Ödön von Horváth Szép kilátások című darabjához írt kísérőzenét, s a bemutató után készíthettem vele interjút. A beszélgetésben többször visszatért Bartók szeretetére, s ez alkalommal is a nagy magyar zeneszerző kötötte össze őt a Muzsikással.

A Fesztivál vége is tartogatott meglepetést, Rossini Mózes Egyiptomban című operáját Pál Tamás vezényletével a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Vaszy Viktor Kórus előadásában hallhattuk. A nagy olasz zeneszerző művét egykor a Lamberto Gardelli vezetésével előadott lemezkiadvány népszerűsítette, majd sokáig feledésbe merült. Most az 1818-ban írt nápolyi változat ősbemutatóján vehettünk részt, ahol néha a szereplők is ismerkedtek a művel. A sokat megtapasztalt karnagynak nem volt könnyű dolga, az énekkar például a karzaton foglalt helyet, vele a kontaktust a karvezető tartotta, s az énekesek mellett a zenészek is beletemetkeztek a kottába. A koncertszerű előadáson a recitativókat megkurtították, így a három felvonás belefért két órába. Rossini zenéje most is varázslatos volt, ő az a szerző, aki a legvérfagyasztóbb témát is táncritmusban tudta előadni. Kuriózum, hogy a két főszerepet basszushangra írta, így a darab sikere javarészt e két alakításon múlik. Rácz István és Bretz Gábor tökéletesen személyesítette meg a két bibliai figurát. Az Izraelből érkezett művészt, Ira Bertmant (a Fáraó felesége) is szívébe zárta a közönség.

A Zsidó Nyári Fesztivál immár a főváros kulturális programsorozatainak szerves részévé vált. Európában párját ritkító seregszemle, amelyre a turisták is szívesen érkeznek. Nagy múltú, de lélekszámban fogyó kisebbségnek nyújt bemutatkozási lehetőséget: helyszínekben, a hagyományok éltetésében, művekben. A programokban gazdag hétre jól illettek Heisler Andrásnak, a Magyar Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének a Fesztivál nyitóbeszédében elhangzott szavai: „sok színben harsogó virágcsokor.”