Nekem ez már sokk

Franz Xaver Kroetz A vágy című darabjából lehetett volna akár jó előadás is… Nem lett azzá.

Pedig minden adott volt: viszonylag érdekes történet, kiváló színészek, fiatal és tehetséges rendező (Albu Istvánról minden fenntartás nélkül leírtam ezt már), és mégis keserű szájízzel hagytam el a nézőteret. Észrevétlenül, de nagyon úgy tűnik, kegyetlenül elrobogott mellettem a vonat. Talán az én hibám, hogy nem tudtam követni a színház különböző irányzatait, a megannyi előadást ország-világ szerte, az újabb és újabb sokkoló megoldásokat. Az maradtam, aki voltam negyven, harminc, húsz vagy tíz évvel ezelőtt: a színház, a színjátszás, a színészek szerelmese. Idealista, aki a művészetek egyik legmagasabb szervezettségi fokát látja a teátrumban, a szépség, a harmónia vagy a társadalomkritika, a tükörtartás zászlóvivőjét.

Barkó Györgytől, a kolozsvári magyar színjátszás aranykorának oszlopos tagjától hallottam – és nem csak tőle – nem egyszer: a színház templom, ahol nem illik fütyülni. Gyuri bácsi tudott valamit. Olyasmit, amivel manapság nem mindenki van tisztában. De már Csiky Gergelynek is szent helyett jelentett a színház. Hogy is írta a Prológusban? „Atemplom áll, az ige szárnyra kél…” Ahogyan elnézem egyes színházi embereknek a nagybetűs Teátrumhoz való viszonyulását , valószínűleg nyivákolva röhögnének Gyuri bácsi, a drámaíró, meg nyilván az én naivságomon is. Mert a színház, úgy tűnik, mégsem templom. Nem kegyhely. Még csak nem is egy omladozó kápolna. Tesznek rá.

A vágy jó előadás lehetett volna. Voltak remek rendezői ötletek, kiváló díszlet, megfelelő jelmezek, lüktető ritmus. Mégsem lett azzá.

A nézőtéren ülők többsége koránál fogva nem láthatta a Sütő-drámákat, Harag György vagy Szabó „Odzsa” rendezéseit, A sánta angyalok utcáját Pásztor Jánossal és a könnyűvérű nőt játszó (Játszó? Alkotó!) Vitályos Ildikóval, A kőszívű ember fiait, a Tangót, Az ember tragédiáját Sinkovits Imrével és Majorral, és sok egyéb előadást. Nosztalgiázik az öreg – gondolják talán sokan –, révedezik a múlton, és nem érti, hogy a színház is halad a korral. (Milyen korral, arról jobb nem beszélni.) Pedig el tudom fogadni „vén hülye” létemre is a trágárságot – ha a helyzet megkívánja. A meztelenkedést – ha értelme van. (Példa rá Andrei ªerban Suttogások és sikolyok című fantasztikus előadása.) A sokkot, ha katarzisba torkollik.

A színházban színész és néző együtt éli meg a pillanatot. Nem lehet trükközni, nem lehet taktikázni, nem lehet két előadást ugyanúgy eljátszani. De a pillanat lenyomata színészben, nézőben egyaránt megmarad. Akár jó, akár félresikerült.

Lehetett volna jó előadás A vágy. Albu István viszont egyetlen rendezői utasítással lenullázta minden értékét, erősségét. Pontosabban akkor vesztette el minden varázsát, amikor két színész a színpadra vizelt, mégha imitálva is. Értem én, hogy a szöveg és a történet elsősorban a szexualitásról szól, így még a szélsőséges megoldások is beleférnek. (Bár az is megérne egy misét, hogy ez az erős szexuális töltet, vágy miként van megjelenítve az előadásban.) Ha értem is, mindazonáltal vállalom, hogy maradi vagyok. Betokosodott színházlátogató, aki idestova fél évszázada járja az előadásokat. Láttam már egyet s mást, de ettől természetesen még lemaradhattam a színjátszás „fejlődéséről”. Az életről.

Valószínűleg bennem van rövidzárlat, de a pisilős jelenet zsenialitását sehogyan sem ismerem fel. Pedig a színészekkel nincs baj: Farkas Loránd újabb színpadi arcát ismerhettük meg az „egyszerű köztéri magamutogató” szerepében, örömmel töltött el a kiváló színésznő, Kali Andrea gyermekáldás utáni visszatérése. Szűcs Ervin szerepe szerint is uralta a színpadot, és a fiatal Imre Éva is megcsillogtatta tehetségét egy-egy jelenetben.

Szavazzunk bizalmat Albu Istvánnak: alkothat még maradandót, a feltűnési viszketegsége pedig remélhetőleg a korral és a tapasztalatszerzéssel elmúlik. Vagy legalábbis jó irányt vesz. Máskülönben egy lesz azok közül, akik sokkolni próbálnak, miközben saját maguk alatt fűrészelik a fát.