„Legyen erőm, hogy megértsem célodat”

– A New York-i Metropolitan Operában dolgozó közös ismerősünk az operaénekesek elmúlt évtizedeit a műfaj „Jet – korszakának” nevezte. A művész mindennap máshol ébred, lép fel, élete jelentős részét a repülők fedélzetén tölti el. Hogy lehet ünnepre készülni az állandó rohanásban?

– Ha azt mondanám, hogy mindig felkészülten vártam az ünnepet, nem mondanék igazat. Voltak évek, amikor kifogytam az energiából, s mintegy beestem az ünnepi asztalhoz, pedig a család mindig fontos volt számomra. Ameddig otthon voltak a gyermekeink, az ünnepek főszerepet játszottak az életünkben. Sohasem improvizáltam, már jó időben „haditervet” készítettem, dupla kofferekkel utaztam mindenhová, ezekbe gyűjtöttem az ajándékokat. Amióta kiröppentek, a férjemmel mindig elhatározzuk, hogy elutazunk a jeles napokra, de ez sohasem adatott meg, az utolsó pillanatban mindig otthon maradtunk. Idén, miután már gyakorlatilag alig utazom, és a család – gyerekeink feleségestől, férjestül unokástul, kutyástól-macskástól – egy házban lakik velünk, nincs semmi akadálya az együtt ünneplésnek.

– Érte már úton az ünnep?

– Emlékezetes 1979 karácsonya, amikor a San Franciscó-i opera társulatával a Fülöp-szigeteken vendégszerepeltem, Toscát énekeltem Placido Domingóval. Ferdinand Marcos és neje hívta meg a társulatot, én Chicagóból repültem Manilába, Zoltán férjem a gyerekekkel Hamburgból érkezett. Az egyik palotában szállásoltak el bennünket, s harmincfokos hőségben ünnepeltük Jézus születését. A társulat művészeivel és a palota személyzetével az úszómedence szélén, a műfenyőfa alatt köszöntöttük egymást.

– Egyházi mű megszólaltatásakor megformálható-e a szerep hit nélkül? Az operaszínpadon Tosca vagy Desdemona imája színpadi játék vagy igazi fohász?

– A két említett példa a szó klasszikus értelmében valójában nem is ima. Tosca életének legnehezebb perceiben vet számot életével. „Vissi d’arte, vissi d’amore” – „a művészetnek és a szerelemnek éltem” profán gondolattal kezdődik az ária, s ezután inkább egy számonkérés, mivel vétett a címszereplő, mielőtt e helyzetbe került. Desdemona Ave Mariája lefekvés előtti ima ugyan, de egyben monoton fohász: komoly vádakkal rágalmazták meg – gondolatai máshol járnak. Szavaival saját lelkét próbálja megnyugtatni.

De a kérdésre válaszolva: nemcsak egyházzenei művet, semmilyen szerepet nem lehet hit nélkül énekelni. Mindig azzal a meggyőződéssel megyek fel a színpadra: hiszek abban, hogy a Jóisten tehetséget adott, s ez segít hozzá, hogy méltón teljesíthessem a rám bízott feladatot.

– 2005-ben elvállata a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ének tanszékének vezetését. Teljes fordulat a gazdag életpályán...

– II. János Pál gyakran idézte Jézus szavait: „Sequi me! – Kövessetek!”. A szent életű pápa haláltusáját Monte Carlóban követtem végig. Lélekben a szenvedő emberrel voltam, s gondolkoztam a „Jöjjetek, kövessetek!” szavak értelmén. Az egyházfő Istennek ajánlotta életét, de embertársainak élt. Ekkor már másfél éve tárgyaltam Batta Andrással, az egyetem rektorával az ének tanszék vezetéséről. Talán ekkor döbbentem rá feladatomra: merítsen a fiatalabb generáció az én példámból, ami nekem sikerült, másnak is megadathat. Hit nélkül nem lehet élni, de nélküle tanítani sem szabad. Nem azért állok a katedrán, mert szórakoztat vagy mert pénzkereseti forrás. Azért teszem, mert hiszek abban, hogy a Jóisten arra szánt engem, még ne fejezzem be életem munkáját, ne unatkozzam otthon, hanem vezessem a rám bízott fiatalokat. Ez az én új feladatom. Ha Bachot tanítok, a Máté- vagy a János-passióról beszélek a növendékeimnek, mindig aláhúzom, hogy Bach is hívő ember volt, zenéje mindig eljut az Istenhez. Egy legato szép kidolgozásával magunk is e csoda részesei lehetünk.

– Hogyan fogadják a diákok ezt a transzcendens nézetet?

– Talán mivel szívemből fakad, meggyőzően tudok róla beszélni. Soha nem mosolyognak rajta, megértik. Az Istenben való, illetve a tudásban, tehetségben való hit közel áll egymáshoz. Ha a Teremtő tehetséget ad, kötelességem azt fejleszteni. De önmagunkban kevesek vagyunk e titok megfejtéséhez, mindenkinek szüksége van útmutatásra. Imáimban visszatérő kérés: „Engedd meg, Uram, hogy megtaláljam az általad számomra kijelölt utat, legyen annyi erő bennem, hogy megértsem, mi a te célod velem a jövőben!”.

– Számos, a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó egyházzenei mű szerepel a repertoárján: Stabat Mater, passió, rekviem. Melyik opusra, előadására emlékszik vissza örömmel?

– Pályafutásom alatt egyházzenei művek széles körét tanultam meg. Már főiskolás koromban vasárnaponként Tardy László karnagy irányítása alatt a Mátyás-templomban énekeltem. Minden alkalommal új misét mutattunk be, ha tanítványaimmal ma előveszünk egy-egy művet, mosolygok magamban, hiszen szinte bizonyos, hogy már találkoztam vele. Gyakran gondolok vissza a New York-i Szent Patrik katedrálisban 1975 februárjában rendezett hangversenyre. Ekkor debütáltam Amerikában, a műsoron egy örmény zeneszerző, Hovaness Jézus útja című művének ősbemutatója szerepelt. A csodálatos, keleti hangzású darab jó kezdetnek bizonyult, a következő évadban már a Metropolitan színpadán léptem fel. A teljesség igénye nélkül említhetem még Esterházy Harmonia caelestisét vagy Liszttől a Szent Erzsébet legendát, amiből szép Hungaroton lemezfelvétel is készült.

– Az egyházzenei művek előadásának java része művészetének korai periódusát jellemzi. Miért lettek ritkábbak később ezek a fellépések?

– A karrierem csúcsán valóban az opera töltötte ki az életemet. Az énekes pályája olyan, mint egy örvény, nehéz belőle kievickélni. Az úgynevezett vendégszerepléseket sohasem szerettem, a nyugodt munka érdekében arra törekedtem, hogy több előadásra szerződjek, 6–10 előadást énekeltem végig egy helyen. Ezzel egyébként iskolát teremtettem, többen is átvették e rendszert, hiszen az énekesnek és a zenekarnak egyaránt jó, ha kiforrott előadásban vehetnek részt. A szerződésekben viszont mindig kikötötték, hogy nem hagyhatom el az adott várost, más fellépést nem vállalhattam. Az egyházzenei művek, misék, oratóriumok általában egyszeri előadásban hallhatók, az ezekben való részvétel lehetetlen volt akkor számomra.

– Bár a közvélemény kiválónak tartja a templomok akusztikáját, a valóság kicsit árnyaltabb. Mit jelent technikailag egy templomban, hangversenyteremben vagy operában énekelni, miben különbözik az előadások közönsége?

– Az operában az énekes az idők folyamán megtapasztalja, hogy az adott színpad melyik részén szól legszebben a hangja, hol vannak a holt terek. A koncertteremben inkább kiszolgáltatott az ember. Amikor 1999-ben az amszterdami Concertgebouw-ban Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának Juditját énekeltem, igencsak megijedtem a terem hatalmas méretén, aggódtam, eljut-e vajon a hangom a hátsó sorokig. A templomok akusztikája nagyban különbözik, megépítésük idején az akusztika nem játszott főszerepet. A híres operaházakba a közönség java része azért tér be, hogy megnézze az épületet, s elmondhassa, járt ott. A Magyar Állami Operaházból is turistalátványosság lett. A hangversenytermek publikuma már válogatottabb. Egy templomba betérni – és ez a koncertekre is igaz – mindig ünnep, azok lépnek be, akik tudatosan vagy lelkük mélyén keresik az Istennel való találkozást. A milánói dómban vagy a hamburgi evangélikus Szent Michaelis templomban meghallgatott koncert örökre emlékezetes marad.

– A musica sacra és a jótékonysági koncertek gyakran azonos fogalmak. Ön is gyakran állt jó ügyek mellé.

– Segíteni másokon, a jó kezdeményezéseket szolgálni – ez számomra kötelező. Sajnos az utóbbi időben sokan visszaélnek e rendezvényekkel, több alapítvány is a saját fenntartására, pénzszerzésre használja ezeket. A riasztó példák ellenére még sokáig vállaltam fellépéseket, de már alaposabban megnézem, mi a karitatív szervezés célja, és kik állnak az ügy hátterében.

– Milyen műveket ajánlana a húsvéti dallamkörből?

– Gondolataim évekig a húsvéti zeneakadémiai növendékhangverseny körül forogtak. Az egyik évben a zeneművészeti egyetem zenekarával, kórusával, szólistáival Bach Máté-passióját adtuk elő, egy évvel később pedig a nagyteremben a János-passió csendült fel. Jobban izgultam, mint amikor én énekeltem. Korábban csak magamért voltam felelős, e koncerteken tanítványaim, az egész előadás sikere volt számomra a fontos. Idén Wagner Parsifal című operáját nézem meg a Magyar Állami Operaházban. Pályafutásom utolsó periódusában Kundry szavai az irányadók: „Dienen, dienen… – Szolgálni, szolgálni…” Azért jöttem haza, hogy szolgáljam az új énekes nemzedék kialakulását, hazánk és a Kárpát-medence kulturális életét.