A szeleburdiak is feltámadnak, ugye?

Keresztes Attila rendező előre megmondta, Csokonai Vitéz Mihály iránt végtelen szimpátiát érez. Ha nem mondja, akkor is nyilvánvaló lett volna annak, aki megnézte a kolozsvári színház bemutatóját. És mivel Keresztes hihetetlenül ért a komédiához, szinte boritékolni lehetett, hogy szerző és rendező – no meg a kiváló társulat – találkozásából nem mindennapi eredmény születik.

Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak Csokonai harmadik ismert színdarabja. Az énekes bohózatot tanítóskodása idején, 1799-ben Csurgón írta és ott elő is adatta tanítványaival.

Karnyóné (Biró József) egy gazdag kanizsai kereskedő felesége, aki ütődött fiával, Samuval (Váta Loránd) él, és azt hiszi, hogy özvegységre jutott, mert uráról már két éve nincs hír. Ebből keletkeznek aztán a bonyodalmak, tudniillik az öregasszony kezéért és pénzéért ketten versengenek: Tipptopp (Bogdán Zsolt) és Lipitlotty (Hatházi András), a két szeleburdi. Karnyóné az utóbbiba szerelmes, még tartozásait is elnézi neki. Lipitlotty kikotyogja vetélytársa előtt a szerencseszámait, amiket megjátszott a lottérián, és ez lesz a veszte. Tipptopp elhatározza, hogy lejáratja vetélytársát: elhiteti vele, hogy kihúzták a számait. Közben egyezséget köt Borissal (Kántor Melinda), a szobalánnyal: megígéri, hogy ha ő lesz a ház ura, az öregasszony halála után elveszi feleségül.

Kisebb-nagyobb bonyodalmak után Karnyóné rájön, hogy kiszemeltje másba szerelmes, kétségbeesik és bánatában megmérgezi magát. Ezután következik csak a véres végjáték: Lipitlotty megtudja, hogy becsapták, lelövi Tipptoppot, majd lelkifurdalása miatt öngyilkos lesz. Erre aztán betoppan a ház holtnak hitt ura, Karnyó (Balla Szabolcs), akit eddig Mantuában tartottak fogságban. Az öreg kereskedő menten összeesik, amikor megtudja, milyen katasztrófa történt. No de, akár a mesékben, minden jó, ha a vége jó: leszállnak a földre Tündérek és Tündérfik (Árus Zsolt, Marosán Csaba, Pethő Anikó, Sigmond Rita, Vatány Zsolt), akik új életre támasztják a halottakat.

A Karnyóné, mondják a kritikusok, jóval sikerültebb, mint a szerző első darabja, a Tempefői. Csokonai, „ez a valódi színpadot sohasem látó színpadi zseni” itt már határozott bohózatíró tehetségnek is mutatkozik. A színpad követelményeit alig ismerve teremtett egy sor humoros alakot, sikerült epizódot, bohózati helyzetet alkotnia. Persze a történetet össze kell kovácsolni, a színészeket instruálni – hiszen a leghumorosabb darab is félresikerülhet. Hála Istennek, nem ez történt Kolozsvárott. Az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb előadását hozták létre az alkotók, melyben az archaikus mondatokat feloldották a mából összeszedett poénok, a komikum pedig osztatlan sikert szült a nézők körében.

Bogdán Zsolt és Hatházi András régen nem látott párost alkot ebben az előadásban, a figurákat éppen annyira túlozzák el, amennyi kell a bő lére ereszetett humorhoz, szellemességük nem ismer határt. (Néha úgy tűnhet a nézőnek, a poénkodás rögtönzött, holott bizonyára minden hangsúly, minden mondat, minden mozdulat hosszú gyakorlás eredménye). Igazi jutalomjáték a színészek számára a két alak ábrázolása, és a nézőtérről is érződött, mennyire élvezik a szeleburdiak megformálását. A közönséget is bevonva a játékba a rendező szokatlanul laza és feldobott hangulatot varázsolt a színházba. Biró József telitalálat volt a női szerepben, hiszen az egész darab az abszurd felé kacsintgat, a „férfi” Karnyóné pedig csak aláhúzta a helyzetek fonákságát. Kántor Melinda valósággal tündökölt szerepében, hihetetlen frisseséggel és derűvel alakítva a bugris szobalányt.

Mindenki meghal a darab végén, és csoda folytán mindenki feltámad. Ahogyan a nézőben is feltámad a hit, hogy végtére is érdemes színházba járni, hiszen a felhőtlen játék élményét sehol máshol nem kapja meg.