A közönség komfortzónáján innen és túl

A novella Bibulova hercegnő és Pitsikatoff, a célját vesztett nagybőgős találkozásáról szól. Az előadás az emberi kapcsolataink lehetetlenségét, az időben-térben felfüggesztett, kiutat kereső emberi létet ábrázolja sok zene és mozgás segítségével. A rendhagyó díszletben, a nézők „erdejében” játszódó történet közösségi alkotásként jött létre.

Paco Alfonsín rendező elmondása szerint régóta foglalkoztatja a novella színrevitele. „Csehov történetében, ahogy az előadásban is, több befejezés van, ezek egyszer csak új kezdetekként kezdenek működni. A történet sosem fejeződik be, folyamatosan megyünk, aztán szétválunk, más utakat próbálunk ki, de sosem találkozunk igazán. Calderón azt mondja, az élet álom. Csehovnál olyan erős a valóság, hogy már-már álomnak tűnik. A színházban is a valóság és álom összeütköztetése érdekel, az a pont, ahol a költőiség megszületik” – írja a színház honlapján.

Az előadás kezdete előtt (és utána is) Paco Alfonsín rendező felszólította a nézőket, bátran mondjanak véleményt az előadásról a közösségi oldalakon, ő pedig levonja belőlük a megfelelő következtetéseket, hiszen minden hozzászólás építő jellegű lehet. Értékelendő, hogy a rendező kíváncsi a közönség véleményére. Ha ez a felszólítás nem hangzik el részéről, az alábbi írás sem születik meg. Nem kritika, nem szemrehányás és főleg nem támadás, pusztán reflexió arra, amit a bemutatón láttam.

Kényelmi terület

Töredelmesen bevallom, Csehov alkotását a bemutatóig nem sikerült megszereznem és elolvasnom, így azt sem tudnám megítélni, mennyire passzol egymással az orosz szerző mondanivalója és a spanyol rendező elképzelése. Másrészt viszont a novella ismeretének hiányában nem igazán volt világos, miről szól az előadás és hova akar kilyukadni a rendező. Az álomszerűség, amelyről a rendező is beszél, némileg átjött a nézőkhöz, de valahogy ennek az álomnak nem volt feloldása, mintha megrekedt volna egy állandóan ismétlődő idősíkban.

A darab megértését jócskán nehezítette, hogy az egyik szereplő angolul, a másik németül beszélt, a sport-tv nagyságú képernyőn nem mindenhonnan látszott a felirat, így ha az ember nem beszéli az angolt és a németet egyaránt anyanyelvi szinten, a „műélvezet” lassan belehal a megfeszített figyelésbe. Furcsa volt, hogy magyar színházban magyar színészek nem magyar nyelven adják elő a darabot, de üsse kő, a mai össze-vissza és agyonglobalizált világban tán még ezt is megértjük. Azt már kevésbé, hogy a nézőt miért kell éppen a teátrumban „kimozdítani a komfortzónájából”, ahogyan a rendező fogalmazott a bemutató előtt. Ha szeretnék kimozdulni a kényelmi területemből, elmegyek epret szedni külföldre, a híd alá aludni, vagy kiállok az esőben ázni. Nyilván erre is lehet válasz: a kényes ember menjen a cukrászdába süteményt zabálni, vagy ki se mozduljon otthonról, akkor nem érik meglepetések sem. Valóban kissé kényelmetlenül érezte magát az ember a színpadon összevissza elhelyezett székeken, forgattuk is a fejünket rendesen a körülöttünk zajló események követésére.

Hol a hiba?

De még ez sem lett volna probléma. Nem is tűnt vészesnek az a kimozdítás a komfortzónából, láttam már ennél elviselhetetlenebb előadást is, amelyen – minősége miatt – valóban kényelmetlenül éreztem magam. Előfordul minden színházban. Mi több, remek zenei aláfestést hoztak létre az alkotók, amely kimondottan tetszett, és amit a közönség nagy része is élvezett, értékelt (a színházból kijövet többektől is hallottam ezt a megjegyzést: legalább a zene jó volt).

Ha nem vagyunk álságosan prűdök, ma már a meztelenkedést is elviseljük a színpadon. Még akkor is, ha ebben az előadásban történetesen a férfi szereplő vetkőzik anyaszült meztelenre. Nem is tűnt öncélúnak a rendezőtől megkövetelt pucérkodás, hiszen embert nem ismerek, aki felöltözve fürödne. Igaz, legalább egy fürdőnadrág elkelt volna, de hát ez sem a világ vége. Az sem, hogy a történet a nézők körében zajlik, a színészek ott forognak körülöttük. Néha még meg is botlanak bennük.

Mégis…

Egészében mégis volt valami zavaró az előadásban. Ezt az érzést talán azoknak az apróságoknak az összessége okozta, amiket felsoroltam. Tompa Gábor, a színház igazgatója már a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón elmondta: a színpadképet a szükség is alakította, hiszen a Regény nagybőgővel „költségvetés nélküli” előadás. Talán ez a szűkösség is hozzájárult annak a bizonyos kényelmetlen érzésnek a kialakulásához. Mindazonáltal Gergely Edó remek dalszövegei és a valóban jó zene valamennyire kárpótolta azt a hiányérzetet, ami a bemutató után bennem maradt. Csak hát ez így kevés egy élvezhető előadáshoz. A nézők boldogságához…

Viola Gábor sokszor bizonyított már a kolozsvári színpadon. Most is valódi profiként alakította szerepét, rajta biztos nem áll vagy bukik az előadás sikere. A pályája kezdetén levő Ötvös Kingáról nehezen lehetne akár jót, akár rosszat mondani: az előadásban betöltött szerepe, a rendező által megkívánt játéka igen kevés színészi eszköz megvillantatását igényelte. Így hát értékelni sem lehet azt, amit produkált. Bizonyára pontosan betartotta a rendezői utasításokat, és valószínűleg várnak még rá nagyobb alakítások is.