Zilahi Csabával, a rock and roll hullámhosszán

Levelet írtam Csép Sándornak, amiben egy idézet is volt az Eddától: „adj erőt, hogy be tudjak lépni, van hitem a magas falak előtt”. A levél nagyon meghatotta és arra kért, állítsak össze egy félórás műsort, ahol be is mutatom a dalokat. Inamba szállt a bátorságom, egyszerűen féltem megszólalni a mikrofon előtt. Előzőleg arra gondoltam, lejátszom a dalokat, zenei szerkesztő leszek a háttérben, de beszélni nem fogok. Végül otthon előbb egy magnóra felvettem a dalokat a lemezekről, majd egy másik magnóra átjátszottam őket úgy, hogy közben a hangomat is rákevertem. Így került adásba 1990. január 8-án az első műsorom, a Rockpanoráma. Aztán megegyeztünk abban, hogy hetente készítek egyet, nyilván már stúdiókörülmények között, bár hivatalosan még mindig mérnök voltam Margittán.

– Végül hogy sikerült „átigazolnod”?

– A nagy forradalmi hangulatban Csép Sándor megkért valakit a Nemzeti Megmentési Fronttól, hogy írjon kérvényt a margittai gyárnak, miszerint szükség van rám a rádióban, és engedjenek el kiküldetéssel. Így két hónapig a gyártól kaptam a fizetésemet, noha már a rádiónál dolgoztam. Válogattam a dalokat a reggeli műsorba, s készítettem a Rockpanorámát és a Metalmániát. Végül márciusban kiírtak egy versenyvizsgát és felvettek hivatalosan is szerkesztőnek.

– Akik akkoriban kerültünk a sajtóba, szinte véletlenszerűen, hiánypótlókként dolgoztunk a szakmában. A rádióban volt arról elképzelés, hogyan kellene alakítani a jövőt?

– Kezdett kialakulni egy elképzelés, de akkor a rádió és a televízió még egy intézmény volt.

Ebben a videóklipeken kívül interjúkat sugároztunk neves magyarországi és erdélyi zenészekkel. Tulajdonképpen két munkahelyünk volt egy fizetésért. Amikor 1994-ben különvált a két intézmény, én a rádiót választottam. Úgy gondoltam, a televíziózáshoz kell egyfajta exhibicionizmus, ami bennem nincs meg. Hiába vagy okos és mondasz szépeket, ha ferdén áll a nyakkendőd. A másik ok, amiért a rádiót választottam, az volt, hogy videoklipeket sokkal nehezebben lehetett beszerezni, mint lemezeket, CD-ket.

– A Rockpanoráma után hogyan született meg a Metalmánia?

– A hallgatók kérésére vágtam bele. Rengeteg levelet kaptam a metalrajongóktól, hogy játsszak be keményebb zenéket is. Úgy gondoltam, ha már ilyen sokan kérik, legyen egy külön metalműsor. Nagy sikere lett, román hallgatóktól is kaptam leveleket, annak ellenére, hogy ebben a műsorban is a bemutatott daloknak legalább a fele magyar volt.

– Mi volt a helyzet az erdélyi magyar együttesekkel?

– Egyik fontos célom épp az volt, hogy őket is támogassam. Ez szerintem kötelessége a közszolgálati rádiónak. Az első zenekar, amelyik később be is futott, a Knock Out volt, amelyet beszerveztem a Moby Dick, majd Hobóék előzenekarának. Tulajdonképpen akkor ismerték meg őket Erdély-szerte, és első dalaikat is a Kolozsvári Rádióban mutattam be. Érdekes történet, hogy általuk lettem újságíró is. Amikor Magyarországon 1994-ben tehetségkutató versenyt nyertek, egy fényképész szép színes fotókat készített róluk. Az volt a kérése, hogy ezeket egy erdélyi lapban jelentessük meg. Felvettem a kapcsolatot az Európai Idővel, akkoriban nekik volt színes oldaluk. Írtam a zenekarról egy cikket, majd megkértek, írjak rendszeresen. Így lettem rockújságíró. Később a Krónikában és a Szabadságban is volt egy-egy oldalas rovatom.

– A rádiózás és az újságírás mellett mivel foglalkoztál még?

– Voltam DJ a magyarlónai diszkóban, aminek profi felszerelése volt, hétvégenként Kolozsvárról jártak ki oda a fiatalok bulizni. Az itt tapasztaltaknak később sok hasznát vettem, amikor esküvőkre, érettségi találkozókra hívtak DJ-nek. Ilyenkor nem lehet a mikrofon mögé „bújni”. Bő húsz év alatt eléggé kiismertem a kolozsváriak zenei ízlését.

– Koncerteket, turnékat is szerveztél...

– Egy magyarországi cég felkért a Pa-Dö-Dő erdélyi turnéjának megszervezésére. Nem ők voltak a szívem csücske, de kötelező volt. Végül is a lányok profik voltak, remek showműsort csaptak.

– Egyértelmű volt a kezdetektől fogva, hogy a rádióban a magyar zene lesz túlsúlyban?

– Igen, hiszen a többi rádióadó nemzetközi vagy román könnyűzenét közvetített. A hallgatók azzal is be tudtak azonosítani minket, hogy nálunk magyar zene szól. Ráadásul eleinte csak napi négy órát sugároztunk magyar nyelven.

– Noha lejátszod az erdélyi magyar együttesek dalait is, mégsem tudnak úgy befutni, mint egy magyarországi zenekar. Mi lehet ennek az oka?

– Az, hogy két szék közt a pad alatt vannak. A román showbussines központja Bukarest, a magyaré pedig Budapest. Annak idején még az Eddának vagy a Kispálnak is fel kellett költöznie Pestre, míg a kolozsvári Compactnak Bukarestbe. Hogy aktuálisabb példát mondjak, a gyergyói Bagossyék, a baróti Transzilmánia, a vásárhelyi Defender vagy a szintén gyergyói No Sugar is budapesti segítséggel vált ismertebbé. De a hazai zenekarokat nemcsak a rádióban próbáltam támogatni, hanem az Erdélyi Gitártábor megszervezésével is. 2001-ben volt az első Kalotaszentkirályon nagyjából 40 diákkal. Ők zeneelméleti, zenetörténeti és gyakorlati órákon vehettek részt klasszikus gitár, rock, dzsessz műfajokban. Ez újdonság volt Erdélyben, hiszen a kulturális intézmények sem akkor, sem most nem támogatják igazából e műfajokat.

– Rengeteg híres zenésszel készítettél interjút az évek során. Mennyire nehéz vagy könnyű beszédre bírni őket?

– Egy újságírónak külön kihívás megkörnyékezni egy-egy nevesebb zenészt, énekest. Vannak, akik – a Kispál és a Borz egyik szövegét idézve – „sika, kasza, léc” stílusban koncerteznek. Eljönnek, „lesikálják” a produkciót, bekaszálják a pénzt, és lelécelnek. Persze nem mindenki ilyen. A legmeggyőzőbb kivétel Hobo, akivel még a pályám elején készíthettem interjút.

A HBB külön mikrobusszal érkezett, és a fellépés előtt Hobo annyira meg volt hatódva, hogy interjú közben elkezdett könnyezni. Ő azóta is rendszeresen visszajár. De Magyarországon is „vadásztam” a zenészeket: Deák „Bill” Gyula például a kőbányai otthonába hívott meg, egy lakótelepi tömbházba. Benkő László, az Omega vezetője legendásan pontatlan, rá majdnem két órát vártam a Hungaroton kiadónál egy egész tévéstábbal, de utána kedélyesen elbeszélgettünk. Móczán Péter, az East vezetője is otthonában fogadott és megajándékozott az összes addig megjelent lemezükkel.

– Nem vagy klasszikus értelembe vett zenei szerkesztő, hiszen sok más műsort is vezetsz.

– A rockműsorok mellett a 90-es évek közepén rám bízták az ifjúsági műsort. Kitaláltam, hogy legyen benne telefonos játék, így ez volt az első interaktív műsorunk, amibe bárki betelefonálhatott élő adásban. Ebből alakult ki 2000 őszén a bő másfél évtizedet megért Észbontó. Egy év múlva kaptunk még egy óra adásidőt FM-en, megbíztak a szerkesztésével és kialakult egy kis csapat, amellyel már a keverőpulttól vezettem a Slágerórát. A legnagyobb mérföldkő a Kolozsvári Rádió történetében az, hogy tavaly elindult a 24 órás magyar adás, aminek a műsorkínálata idén szeptember 11-től felfrissül. Ennek egyik újdonsága, hogy az eddigi, immár kétórás Slágerórát délután 2 és 4 óra között felváltja a Rock and Roll FM 98,8, aminek én leszek a műsorvezető-szerkesztője. Így 28 év rádiózás után visszatértem a kezdetekhez, a rockzenéhez. Szerintem minden korban születnek jó és rossz zenék. Egy zenei szerkesztőnek arra kell ráéreznie, hogy melyek azok a régi dalok, amelyeket az emberek ma is szívesen meghallgatnak és melyek azok a mai dalok, amelyek holnap is jók lesznek. Persze vannak olyanok, amelyek inkább otthoni hallgatásra jók, nekem például Mike Oldfield vagy a Pink Floyd, a Yes albumai, mások pedig inkább diszkóba valók, mintsem a rádióba.

– A rock örök, mondják, de te látod-e magad nyugdíjasként az unokákkal koncertre járni?

– Nem biztos, hogy az unokáim a rockzenét fogják szeretni, mert már a lányaim sem azt hallgatják. Az ő ízlésüket inkább a baráti körük alakítja, és ebbe nem akarok beleszólni. Mint ahogy a szüleim sem szóltak rám, amikor a Deep Purple lemezeit dübörögtettem. Tény, hogy a rock ma már nem foglal el olyan fontos helyet a fiatalok életében, mint két-három évtizeddel ezelőtt. De ugyanúgy nem múlik el az idő felette, ahogy az opera, a szimfonikus zene vagy a dzsessz felett sem. Sok rockzenész van már túl a nyugdíjkorhatáron, és még mindig nyomja a „rákendrollt”. Annyi jó zene van, hogy szerintem még százévesen sem fogok unatkozni.