Számtan nélkül nincs logika

– Noha nem voltam nagy matekes, a nyolcvanas évekbeli középiskolás koromtól a Matematikai Lapok néhány példánya megmaradt családi gyűjteményünkben. Ma is meglep, hogy egyik lapszámban sem találtam Ceauşescu-idézetet. Hogyan sikerült ez a kibúvó?

– Máig büszke vagyok arra, hogy 1964-től, amióta a Matematikai Lapok főállású szerkesztője lettem, soha nem kellett leírnom Nicolae Ceauşescu nevét. Minden bizonnyal ez a romániai magyar lapok között egyedi jelenség, mint ahogy az is, hogy egyedüli, magyar nyelvű tudományos lapként életben maradhatott, és havi rendszerességgel megjelenhetett. Igazából ez azzal magyarázható, hogy távol estünk a hivatalos sajtó fősodrától, magyarán nem törődött velünk senki. A bukaresti Gazeta Matematică című román szaklap magyar változataként 1974-ig kizárólag tükörfordítás formájában jelentünk meg, később pedig saját felelősségünkre cikkeket is közöltünk.

– Azért az túl szépen hangzik, hogy volt egy olyan magyar lap Erdélyben, amelyet nem ért el a diktatúra cenzúrája...

– A mi esetünkben a cenzúra úgy működött, hogy néhai Pál Árpád egyetemi tanár, az Államtanács magyar alelnöke felelt azért, hogy a lap minden egyes száma mind tartalmi, mind politikai szempontból teljesítse a követelményeket. A professzor árnyékában nyugodtan tudtunk dolgozni. Amikor panaszkodtam, hogy alacsony a példányszámunk, mondták is a magyarországi kollégák, hogy örülnének, ha saját lapjukat ekkora példányban tudnák forgalmazni.

– 1964-től 2002-ig szerkesztette a Matematikai Lapokat. Mit tart a lap legnagyobb erősségének?

– Megalakításától kezdődően napjainkig a lapot minden korosztályos tanuló igen nagy sikerrel használja, ami abból is látható, hogy a különböző matematikai versenyeken és felvételi vizsgákon mindig a legszorgalmasabb feladatmegoldók vannak az élen. Jó volt tudni, hogy a havonta beérkező mintegy kétszáz feladatmegoldó nagy csapatából kerültek ki azok az erdélyi magyar diákok, akik az elsők között jutottak be azokra az egyetemi szakokra, ahol fő követelmény volt a matematika. A növekvő érdeklődést a példányszám is jól tükrözte.

– Több mint húsz évig egyedüli főállású szerkesztője volt a magyar lapnak. Hogyan működött az egyszemélyes intézmény a kommunista érában?

– Ez annyiban volt egyszemélyes szerkesztőség, hogy a nyolcvanas évekig én voltam ugyan az egyedüli főállású szerkesztője, de 1974 után – amikor a bukaresti szerkesztőségen belül részben sikerült önállósodni – a kolozsvári fiókszerkesztőségbe sok tehetséges egyetemista bejárt, és sok középiskolai, egyetemi matematikaoktató is állandó, külső munkatársunkká vált. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy alig volt szabad szombatom, vasárnapon, sőt, amikor nyaralni mentünk, akkor is vittem magammal a korrektúrapéldányokat. A híres román matematikus, Nicolae-Victor Teodorescu akadémikus, a Matematikai Tudományos Társaság elnöke többször is megfordult nálunk, mindig megvendégeltük, baráti viszony alakult ki közöttünk. Neki köszönhető, hogy beleegyezett: 1962-től a román lap tükörfordításaként megjelenő magyar lapba 1974-től nemcsak a kolozsvári szerkesztőségbe érkező megfejtéseket tehettük be, hanem több saját cikket is becsempésztünk. A nyolcvanas évek végén a lap fele már saját tartalomból állt. Egy napon ez ki is verte a biztosítékot a bukaresti szerkesztőségben. Felrendeltek egy nagyobb fejmosásra, de az akadémikus barátunkra való tekintettel végül is megúsztuk a retorziókat.

– Jóval a rendszerváltás után, 1996-ban váltak le a bukaresti szerkesztőségről: akkor született meg új lapjuk, a MatLap. Miért kellett ennyit várakozni az önállósodásra?

– Hosszú és keserves válóper volt ez, mert a bukaresti szerkesztőség hallani sem akart a magyar lap önállósodásáról. Közben megalakítottuk az új lap kolozsvári kiadóvállalatát. A pohár 1996-ban telt be, amikor egy bukaresti gyűlésen annyira felpaprikázódott a hangulat, hogy a román kollégák ki akartak utasítani a teremből. Nem mondtak le a lap eredeti nevéről, így Kása Zoltán professzor javaslatára jegyeztük be az új nevet, a MatLapot. Hiába akarta a bukaresti szerkesztőség fordításokból megjelentetni, mert nem talált hozzá magyar matematikust. Nem panaszkodhatunk: ennek a lapnak mindig kiváló munkatársi gárdája volt az ötvenes évek eleji alapító tagok, Maurer Gyula, Libál Ilona és Kiss Ernő személyével kezdve, és folytatva olyan szaktekintélyekkel, mint Balázs Márton, Orbán Béla, illetve a ma is aktívan besegítő Kása Zoltán és Kolumbán József egyetemi tanárokig.

– Ha a mai lapról beszélünk – amelyet az ön nyugdíjba vonulása után, 2002-től – Adorjáni Csilla és Sárkány Györgyi szerkeszt, minden bizonnyal nosztalgiázva gondolnak vissza a régi példányszámra. Kevésbé vonzó ma már a matematika?

– Rendszerváltás utáni önállósodásunk óta mindig voltak könnyebb-nehezebb periódusok, de a hiányzó pénzt sikerült magyarországi és erdélyi alapítványi támogatásokból megszerezni. A gyökeresen átalakuló olvasói szokásokkal óhatatlanul együtt jár a példányszámcsökkenés, még úgy is, hogy a lapot nem lehet internetről letölteni. A nagyobb bajt mégis abban látom, hogy a matematika nálunk már nem menő tudományág.

– Vajon nem az a magyarázata ennek, hogy két évtizede még a reáltantárgyakat túlhajszolták az iskolákban?

– Nem hiszem, hogy túlhajszolták: inkább az a gond, hogy a matematikaoktatásunk nem jó. Ma is ugyanannyit szeretnénk követelni a gyerekektől, mint a nyolcvanas években, amikor viszont kiváló tankönyveink voltak. A mai tankönyvek tartalomban meg sem közelítik a két-három évtizeddel ezelőttiek színvonalát. Sok az alternatívtankönyv, amelyeknem mélyítik el azalapfogalmakat. A gyerekek bemagolnak bizonyos definíciókat, fogalmakat, anélkül, hogy kellő módon megértenék. A mai tankönyvek nagy hibája, hogy a szerzők előzmények nélkül vágnak bele a dolgok sűrűjébe, és a diákok alapfogalmakat nem tanulnak meg. De nem csak a matematika-oktatásban gond ez. A férjem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika szakán tanít. Elkeserítő, amikor egyetemista diákok fizikai alapfogalmakkal nincsenek tisztában.

– Vajon miért kell középiskolában differenciálszámítást vagy integrálást tanulnia mindenkinek? Aki nem megy matematikatanárnak vagy nem műszaki pályára készül, az mikor használja ezeket a műveleteket?

– Látja, éppen ez az érdekes: amikor én az ötvenes években érettségiztem, mindezt csak az egyetemen tanultuk, matematika szakon. Amikor tizenéves fejjel matematikát tanultam, nem kellett matematikatanárt fogadni. Nagyon jó alapot kaptam, de nem integráltunk és nem differenciáltunk: jól megvoltunk e nélkül is. A Bolyai Egyetemen viszont kemény oktatás folyt: a 104 elsőéves diákból mindössze 16-on kaptunk egyetemi diplomát 1959-ben. Ma ezt a szigorúságot és következetességet hiányolom a felsőoktatásból, amihez viszont a középiskoláknak is partneri szerepet kellene vállalniuk a minőségi felkészítésben.

Néda Ágnes
Csíkszeredában született 1939. január 26-án. 1959-ben matematika-fizika szakot végzett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 1959–1964 között az udvarhelyszéki Farkaslakán, majd a Kolozs megyei Magyarlónán tanított. 1964-től a Matematikai és Fizikai Lapok (később Matematikai Lapok, majd MatLap) szerkesztője, 1993-tól főszerkesztője 2002-es nyugdíjazásáig. A romániai magyar nyelvű matematikai ismeretek terjesztésében és a tehetséggondozásban kiemelkedő tevékenységéért 2007-ben megkapta a Farkas Gyula-emlékérmet. Festészettel is foglalkozott, több közös és egyéni tárlata volt.

– Rossz tankönyvekkel végül is hogyan lehet megszerettetni a matematikát a diákokkal?

– A román tanügyi rendszernek az a nagy szerencséje, hogy még mindig elég sok kiváló tanár dolgozik benne. Akik a hetvenes-nyolcvanas években érettségiztek, jó matematikusok lettek. Ha a diáknak egy jó tanárhoz van szerencséje, az jó eséllyel tudja ellensúlyozni a rossz tankönyvet is. Közben kilátás van arra, hogy a Magyarországon már bevált újfajta matematikaoktatást nálunk is meghonosítsák. Ennek lényege az, hogy a gyerekek logikáját fejleszti, és nem tudományt akar oktatni matematika tantárgyként. A gyerekeket nem magas fogalmakkal kell traktálni: akinek jó logikai érzéke van hozzá, az a matematikának ezt az arcát is elsajátíthatja később, de a többség logikai gondolkodásmódját jelentősen tudjuk pallérozni. A bajokat csak növeli, hogy a jelenleg működő líceumi matematikaosztályokat – mint minden más osztályt – a számítógépes elosztás találomra hord össze: legtöbbször nem a jó matekosok kerülnek matekosztályba, hanem az éppen aktuális képességvizsga-osztályzatok döntik el a gyerekek sorsát. Tavaly a kis unokámmal történt meg, hogy olyan matekosztályba került, ahol a többség éppen nyelvekből jobb. Ilyen körülmények között még nehezebb a differenciált matematikaoktatás.

– Ezek szerint folytatódik a családi hagyomány?

– A férjemmel egyazon évfolyamon végeztünk 1959-ben, matematika-fizika szakon: én matematikus, ő fizikus lett. A két fiam fizikát tanult, és nagyon szeretik a szakmájukat. Úgy tűnik, az unokák is matematikusok lesznek. Vagy fizikusok. Az az érzésem, valamilyen genetikai meghatározottság van ebben.