Simogató terápia a természetből

– Fiatal tanárként, kolozsváriként egy székely faluba, Csíkkarcfalvára került. Emlékszik még az első benyomásokra?

– Az akkori idők gyakorlatának megfelelően az egyetem befejezése után oda mentem tanítani, ahová kihelyeztek. A szülővárosomtól mintegy 240 kilométernyire fekvő Csíkkarcfalvára kezdetben úgy gondoltam: ugródeszkának jó lesz, s majd mozdulok valahova. Azóta viszont eltelt negyvenöt év, és sehova sem mozdultam. Azt hiszem, már a sírom is ott lesz talán. Azt tartom, nincsenek véletlenek, úgy kellett történnie, hogy megszeressem Székelyföldet, a tájat és az embereket. A természetet egyébként is kedvelem, gyerekkorom óta kirándulok, azóta vagyok a táj szerelmese, amelynek látványa számomra extázisszerű élményt nyújt. Amellett hogy élteti az embert, esztétikai értéket képvisel, ami legalább olyan fontos.

– A természet kincsestárából hogyan fordult épp a gyógynövények felé a figyelme?

– Ez érdekesen alakult, mert az egyetem harmadik éve után én nem növénytant, hanem állattant tanultam. A rovartant képzeltem el jövőmként, azt szerettem volna kutatni. Ám amikor Karcfalvára kerültem – megint csak nem a véletlennek tulajdoníthatóan – kapcsolatba kerültem egy Erdélyben etnobotanikai kutatásokat végző magyarországi kutatócsoporttal. Több vidékre is elkísértem őket, már csak a román nyelvtudásom okán is, de közben óhatatlanul figyelmes lettem arra, milyen fantasztikusan sok gyógynövényt ismer a nép, és hogyan használják azokat. Ezek után már szinte magától jött minden. Szakemberekkel ismerkedtem meg, külföldi szakkönyveket szereztem be, de még Nyugat-Németországban megjelenő szakfolyóiratra is sikerült előfizetnem. Olyan neves kutatókkal hozott össze a sors, mint Marosvásárhelyen Rácz Gábor professzor és felesége, Rácz-Kotilla Erzsébet, Csedő Károly, Péter Mária vagy a kolozsvári Mircea Tamas professzor. Ők is nagyon sokat segítettek, a könyvtárak szintén. Mindent megkaptam az orvosi könyvtárban, amiből tanulni lehetett. Így aztán összejöttek a dolgok: a tudás és az a csodálatos környezet, amelyben élek a gyógynövényekkel telített Felcsíki-medencében.

– Ma már elsősorban fitoterapeutaként ismerik önt. Hogyan sikerül hasznosítania a megszerzett ismereteket?

– Engedélyezett magánszemélyként 1990 után vállalkozásba kezdtem, gyógyteakeverékeket készítek, amelyeket azonban nem eladókon keresztül forgalmazok. Eljönnek hozzám a betegek, elbeszélgetek velük a problémáikról. Posztgraduális képzésben fitoterapeuta, vagyis gyógynövényszakértő diplomát is szereztem. Az az elvem, hogy aki felkeres, hozza magával az orvosi diagnózist. Megnézem, és ha tudom, kiegészítem a kezelést, ha nem, akkor sajnálattal közlöm, hogy meghalad a feladat. Más szakterületén nem szép „kalózkodni”: ha az orvos mondott valamit, lehet, hogy én kicsit hümmögnék rá, de az az én bajom, nem szólhatok bele. Én sem szeretem, ha tudatlan ember ad tanácsot, vagy mond valami bölcsességet.

– Egy laikus miképpen tudja eldönteni, hogy a felkeresett szakember tényleg rendelkezik kellő szakismerettel?

– A beteg ember nagyon nehéz helyzetben van, mert mindenbe kapaszkodik. Sajnos egyre több a sarlatán, erkölcsi értékvesztés jellemzi a világunkat, mindent a pénz vezérel. Ha fogorvoshoz akarok menni, megkérdezem az ismerőseimet, referenciákat kérek, és így kialakul egy kép. Hasonló a helyzet a gyógynövényszakértőkkel is. Érdemes kerülni a túlzott reklámokat és azokat, akik az eredményeikről beszélnek. Az eredményekről azoknak kell beszélniük, akiken segített a kúra. Én már vén róka vagyok, rögtön észreveszem a hiányos tudást, nem csak az én szakterületemen, hanem máshol is, már csak azért is, mert pedagógusként dolgoztam, rengeteg emberrel volt kapcsolatom. Egy rövid beszélgetés, de egy arckifejezés is sok mindent elárulhat.

– A gyógynövényeket gyűjti vagy termeszti is?

– Is-is. Karcfalván van negyed hektár bérelt kertecskénk, a párommal együtt műveljük, ami nem kis munkát jelent, mert a szántáson kívül minden kézimunka, és a szárítás is nagyon igényes feladat. Kérdezték már, hogy miért nem műveljük mindezt nagyüzemi szinten, de ha most harminc esztendős volnék, akkor sem csinálnám nagyban. A házikenyér is azért házi, mert maximum tíz-tizenkettőt sütnek belőle, s nem azért, mert varázslatos erők volnának benne vagy a háziasszony keze munkája, izzadsága. Ami igazán számít, hogy amit kicsiben csinálunk, ellenőrizhető. Ha egy teherautóval és húsz emberrel mennénk ki gyűjteni, a növények összenyomnák egymást, és ha néhány órán belül nem tudnánk kiteríteni az egészet, tönkremenne mind. Nagy tételben tehát nagyon nehéz minőségi munkát végezni.

– Milyen arányban gyűjtenek és termesztenek?

– Elsősorban gyűjtünk, nagyjából nyolcvan növénnyel dolgozunk, ebből egyelőre tizenegyet termesztünk. Szeretnénk bővíteni, mert egyre több helyen szorulunk ki a természetből. Sok területet újra művelnek, nincsenek már azok a nagy kiterjedésű vad területek, mint a kollektív idején, amikor ráadásul minden a „miénk” volt. Most nem mindenki nézi jó szemmel, ha a kaszálójára tévedek. Természetesen főleg olyan növényeket termesztünk, amelyek nem nőnek nálunk vadon. Ilyen például az izsóp, a kerti zsálya, a körömvirág és a borsmenta.

– A borsmenta nem nő vadon?

– Nem, pedig sokan azt hiszik. Nem is a fodormenta. Legfentebb vízimenta, macskamenta vagy lómenta.

– Mi lesz a termesztett és szedett növények sorsa?

– Teákat állítunk össze belőlük, többnyire keverékeket, 32 alap teakeverékünk van különböző panaszokra. Az ideális az lenne, ha mindenkinek egyénileg állíthatnánk össze, de az már túl nehéz volna. Ám ha valakinek például gyomorgyulladása van, viszonylag egységes kórtünettel rendelkezik, a megfelelő teakeverék használható. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a gyógynövények széles spektrumhatásúak, nem olyanok, mint a gyógyszer, ami lényegében egy komponenst tartalmaz, és egyetlen pontra „lő”. Rengeteg hatóanyag van bennük együtt, amelyek egyszerre hatnak a szervezet különböző pontjain, viszont nem agresszíven. A fitoterápia egyik fő előnye, hogy simogató, persze, ha hozzáértésselpárosul. Mert van olyan növény is, amely szabályos „útlevél” a másvilágra.

– Szívesen megosztja tudását. Nem tart a konkurenciától?

– Akadt már olyan is, hogy bolondnak tartottak, amiért kitettem a gyógyteák receptjeit. Részemről bárki lejegyezheti, ha kell, tollat és papírt is adok hozzá, nem félek attól, hogy emiatt mások letaposnának.

– Mi a véleménye Maria Treben műveiről?

– Az Egészség Isten patikájából címűt még eredeti nyelven, németül kaptam meg litografálva, hiszen akkor még nem ismerték a fénymásolót. Már akkor nagyon szkeptikusan fogadtam, aztán megjelent magyarul is. Mitől lett sikeres a könyv? Az „Isten” szó miatt. Írtam is egy recenziót, amiben megfogalmaztam a kételyeimet, meg is vádoltak, hogy nem vagyok keresztény, bár hívő katolikusnak tartom magam. Holott csak arról van szó, hogy Maria Trebent– akit, ha élne még, bármikor szeretettel üdvözölnék – egyszerűen félrevezették, és tudóst csináltak belőle. Magyarországon tizenhatszor adták ki a könyvét, de az elsőben megjelent hiba a tizenhatodikban is benne van. Az egyik helyen például ezt írja a szerző: „Gyerekem négyéves volt, amikor tífuszon esett át, ami után sehogy sem tudott erőre kapni. Két éven át sok mindent kipróbáltunk – eredmény nélkül. Azután egyetlen, kakukkfűből készített 20 perces fürdő után, amit úgy tanácsolt nekem valaki, valósággal egy másik gyerek lépett ki a kádból. Mintha kicserélték volna, mert attól a naptól kezdve láthatóan elkezdett iperedni (cseperedni, fejlődni – szerk. megj.) és minden baj elkerülte.” Mindezek után képzeljünk el egy fejletlen gyermeket, akit egyszer kakukkfűben fürdetek, s aztán még az autó sem üti el. Ilyen és ehhez hasonló badarságokkal van tele sajnos, és az emberek jó része ezek fölött elsikkad.

– Talán, mert a laikus ember csodaként fordul a gyógynövények számukra titokzatosnak látszó világához.

– Csoda csak egy van, a lét maga, azon túl minden csak csodálatos. A gyógynövényre nem szabad csodaként gondolni. Pedig legnagyobb szerelmem a gyógynövény, szeretnék csupa szépeket mondani róla, de tegyük helyre a dolgokat: ahogy van, csodálatos, hiszen nagyon hasznos, de nem szabad túlzásokba esni.

– Akkor mégis mit tanácsol a témában járatlanoknak?

– Akit érdekelnek a gyógynövények, legelőször is tanuljon. Tanuljon könyvből és tanuljon szakembertől. Keressen egy olyan embert, aki a természetben legalább tíz-húsz növényt biztosra megmutat neki, s azt mondhatja például, hogy ez az igazi székfű, mert ezek és ezek a tulajdonságai vannak. A második feladat: tessék gyűjteni. Legyen házi patikánk! A gyógyszerek mellett legyenek gyógynövényeink is. Azokból készítsünk, ha kell, gyógy-, ha kell, étkezési teákat.

– Van határa a gyógynövények használatának?

– A gyógynövény nem jó mindenre, nem érzésteleníthetünk vele például műtét előtt, vagy egy epilepsziás beteget sem nyugtat meg, ugyanakkor megvan a maga helye a terápiában. Általában a krónikus betegségek gyógyításában van nagyobb szerepük, azért mert ilyen esetekben hosszabb ideig kell alkalmazni akár a gyógyszert, akár a gyógynövényt. S mivel a gyógynövényeknek többnyire kevésbé van mellékhatásuk, mint a gyógyszereknek, inkább tűri a szervezet a hosszabb ideig való alkalmazást. Viszont egy torokgyulladás vagy egy kis hűlés nem számít krónikus betegségnek, mégis valósággal elfújhatóak gyógynövényekkel, nem kell hozzá lázcsillapító vagy antibiotikum.

– Elmondaná, hogyan?

– Akár gyermekről, akár felnőttről van szó, fontos, hogy sok folyadékot fogyasszon tea formájában. A felső légúti betegségek esetében a legjobbak az illóolajokat tartalmazó növények, amelyeknek nagyon jó baktériumölő hatásúak. Ilyen a kakukkfű, szurokfű, kerti zsálya. Izzasztás sem árt ilyenkor, mert az lázcsillapításra jó. A bodza alkalmas erre a célra. És vitamint sem kell mindjárt tabletta formájában bevenni. Ha van eltett savanyú káposzta, együnk abból minél többet, télen az a legjobb C-vitaminforrás. De a sok alma vagy nyers murok is nagyon jó.

– Ha keresné valaki önt, hol találja meg?

– Csíkkarcfalván keressen. Ha csak annyit mond, hogy a burjánost keresi vagy Macalikot, esetleg Ernő bácsit, biztosan megtalál.

Macalik Ernő
Nyugdíjas biológus, fitoterapeuta, természettudományi szakíró, 1944. július 7-én született Kolozsváron. Szülővárosában 1962-ben elvégezte az Ady-Şincai Líceumot, 1967-ben a Babes–Bolyai Tudományegyetemen szerzett biológia szakos tanári diplomát. Frissen végzettként a csíkkarcfalvi 1. számú általános iskolába helyezték ki, ahol nyugdíjazásáig oktatott. 1990-1998 között a gyulafehérvári római katolikus teológia középfokú kántorképző intézetében is tanított. Írásai számos kiadványban jelentek meg.