Pál István Szalonna egyik újévi koncertje táncosok körében
Fotó: Csermák Zoltán
Júniusban töltötte be negyvenedik életévét Pál István Szalonna, Liszt Ferenc-díjas népzenész, érdemes művész, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője. A kiváló muzsikus szenvedélye a hegedűjavítás és -készítés, műhelyében számos értékes hangszer sorakozik.
2020. június 26., 14:142020. június 26., 14:14
– Hogyan ünnepelte kerek évfordulós születésnapját?
– A köszöntés még a jövő „zenéje”, az ismert helyzet nem volt igazán alkalmas vendégsereg fogadására. Most viszont szövöm az ünnepi terveket: meghívom azokat a személyeket, akik sokat segítettek eddigi életemben. A helyszín adott, a régi Tabán talán legszebb épületében, az úgynevezett Virág Benedek Házban lakom, tágas udvara alkalmas a vendégfogadásra. Jó hangulatú, magyar népzenével kísért kötetlen borocskázásra gondoltam. Népes vendégsereg gyűlhet össze rokonaimból, kollégáimból a Magyar Állami Népi Együttesből, a Szalonna Bandából, barátaimból. Mintegy félszázan lehetünk így együtt a jeles napon.
– Minden bizonnyal nem ül tétlenül az ünnepelt, melyik hegedűjét veszi kezébe?
– Természetesen a magam készítette hangszert, amin sokat játszom. Ez új hegedű, s idő kell – akár egy év is –, amíg „bejátszom”. Ha nem használom, soha nem érem el az általam elvárt hangszínt. A karantén alatt egyébként jó pár hegedűt javítgattam, ezek sorsáról még beszélhetünk.
– Hogyan emlékszik vissza első hegedűjére?
– A zeneiskola elkezdése után Kárpátalján a tanintézmény hegedűjét használhattam. Nem volt nagy élmény: a moszkvai „ládagyárból” került ki, s alkalmatlan volt arra, hogy egy fiatal muzsikussal megszerettesse hangszerét. Édesapám, a tiszapéterfalvai zeneiskola vezetője sárospataki kollégájával, Csehi Ferenccel jó barátságot ápolt, így egy testvériskolai kapcsolatnak köszönhetően Sárospatakra utazhattam tízéves korom körül. Ott találkoztam a Bíró családdal, ők hangszerem állapotát érzékelve kezembe nyomtak egy cseh manufaktúra-hegedűt. Azon nyomban beleszerettem, s különösen tetszett, hogy a húrtartó felfüggesztéséhez egy A-síp volt rögzítve. Eljött a búcsúzás pillanata, a család látta, hogy mennyire a szívemhez nőtt a hegedű, ezért nekem ajándékozta. A gesztus zenei fejlődésem mérföldkövét jelentette, így máig őrzöm a becses adományt.
– Édesapja a kijevi operaház karnagyaként is dolgozott. A második legrangosabb szovjet operatársulat zenészeinek hangszerállománya megfelelt-e a magas színvonalnak?
– Annak idején a Szovjetunió nagy zenekaraiban a művészek állami hangszereken játszottak. Ezeket a háború alatt-után hozták az országba, eredetüket nem érdemes firtatni, de fantasztikus zeneszerszámok kerülhettek a muzsikusok kezébe. A zenészek olasz kézművescsodákkal gyarapodtak, de még a vonók is francia műhelyekből kerültek ki. Apám kijevi évei alatt még kisgyermek voltam, de néhány év után, amikor barátaival találkozhattam, megakadt a szemem egy-két kiváló zeneszerszámon. A nagy hegedűsgeneráció képviselői is kiváló olasz hangszereken koncerteztek; David Ojsztrah például Stradivarin játszott. Orosz hegedűkészítő iskoláról nem tudok, ez nem jelenti azt, hogy ne készültek volna míves darabok 1917 előtt. A Népi Együttesben van egy brácsa, Igor Ljubcsenko készítette, ő a moszkvai Alexander Krilovnál tanult, aki viszont a cremonai Morassinál sajátította el tudományát.
– Mikor kezdett érdeklődni a hangszerek iránt?
– A már említett első becses hegedűmmel tettem meg az első lépést. Más is motivált: Kárpátalján nem volt olyan mester, aki a kisebb javításokat elvégezhette, a hangszereket „rendbe rakta” volna. Mindig vizsgáltam, mitől kényelmesebb egy instrumentum, s ez már előkészítette a „reparálást”. Nem gondoltam ekkor még hangszerkészítésre, de
Ők a „magyar iskolát” követték, és olyan emberektől lesték el a titkokat, akik Kárpátalja visszacsatolása után 1939-ben Budapestre jöhettek tanulni. Jól felszerelt műhelyük és irgalmatlanul sok hangszerük volt, órákig elnéztem a hangszerkészítés egy-egy fázisát, pédául a lakkozást. A Debreceni Református Kollégiumban már szembesültem a pályaválasztással, s eltökélt szándékom volt, hogy hangszerkészítő legyek. Tanáraim „miért” kérdésére azt a választ adtam, hogy Szabó Sanyi bácsi már nincs köztünk, s Klencei pedig „kihalófélben” van. A válaszon a professzorok elnevették magukat. A muzsikusi hivatás végül felülkerekedett, de az első vágyálom mindmáig megmaradt.
Az új hangszer születése. A hegedűkészítő maga állítja elő az instrumentum minden darabját
Fotó: Csermák Zoltán
– Régi zenészektől gyűjtött zenét. Ők és a kárpátaljai bandák milyen zeneeszközökön játszottak?
– Igen változatos, az eredetük tájegységfüggő. Minél jobban bemegyünk a hegyek közé, annál természetesebb, hogy a ruszin muzsikusok a saját maguk által készített szerszámon játszottak. Nem voltak ezek kimunkált hangszerek, lakkjuk sem készült évszázados recept alapján, de megszólaltak, és életre keltek kezükben. Minél jobban ereszkedünk a völgybe, annál színesebb az állomány: a cigányzenészek kezein már megfordultak cseh, magyar és német készítmények. Persze azért terjedtek legendák, hogy például a tiszaújlaki vagy a munkácsi prímás milyen nemes hangszereken játszott, de ezek valóságalapja megkérdőjelezhető. A csehszlovák érában bejöttek a cseh kis gyárak készítményei, amelyek igen kiválóan másolták a klasszikus mesterek, Stradivari, Guarneri, Amati, Steiner munkáit. Ezek százas, ezres nagyságrendben kerültek piacra, s hamar népszerűvé váltak.
– Az alapanyag a hegyekben adott volt, számos cremonai hegedűkészítő is a Kárpátokból szerezte be a faanyag egy részét.
– Fenyőben a boszniai fenyőt dicsérik, juharban a Kárpátok fáit tartják a legjobbnak. Gyönyörű az erezete, s lehet találni hiba nélküli csíkozásút. Magunk is ott szereztük be a szemes jávort vagy a sima csíkosat. De sok múlik a kidolgozáson: az „öregek” megmutatták a vágás és a szárítás technikáját.
A komolyabb hegedűkészítők főzik a lakkot, különböző gyantákból állítják össze azt a színt, amit a hegedű felületére felvisznek. Szerencsém, hogy e „boszorkánykonyháknak” szemlélője lehettem.
– Debrecenben vált zenésszé, de a műhelymunka oda is követte.
– Kálmán Péter „Cucás” volt a tanárom, s hozzá jártam ki tanulni. Zenekarából hiányzott a nagybőgős, s e hangszert tanácsolta először nekem. Végül váltottam, hegedűtanulmányaimat Blaskó Csabánál végeztem, s ő nemcsak a muzsikának élt, de édesapjával hangszereket is készített. A foglalkozások után gyakran lementem a pincében berendezett műhelyükbe, s figyeltem Laci bácsi kezét. Hagyományos értelemben vett szakiskolát ugyan nem végeztek, de mestereknél tanulhattak. Őstehetségek voltak, s jó hangszerek kerültek ki kezük alól, amelyek azóta is népszerűek a népzenészek köreiben.
– Hogyan készült első hegedűje?
– Úgy képzeltem el az „inaskodást”, hogy leülök egy mester mellé, s minden lépést együtt teszek meg vele. Igen ám, de egy neves hangszerkészítőnek nincs ideje arra, hogy egy emberrel foglalkozzon: megvan a saját feladata, irányítja a segédeket, tanulókat. Magam is időszűkében voltam, így nem tudtam napi rendszerességgel vállalni a tanulást. Ekkor hívott fel az idős hangszerkészítő, Gulyás Béla, akinek kiválóan zengő gyönyörű darabok kerültek ki a kezei alól.
– biztatott. Szavai boldoggá tettek. Először felhívtuk a tatabányai Kónya Lajos bácsit. Az Aranykoszorús Hangszerkészítő Mesternek kiválóan kiszárított faanyagai voltak, s készséggel segített is. Halkan jegyzem meg, nem volt időm és türelmem tizenöt évet várni, hogy hasonló minőségű alapanyaghoz jussak. Kiválasztottuk a fát, s ezután már munkához is láttunk.
– Ha e hangszert inkognitóban egy hazai vagy külföldi nagynevű mesterhez vinné, és véleményét kérné róla, mi lehetne a válasz?
– Biztos vagyok benne, hogy megdicsérné. Igen aprólékos munka állt mögöttünk a legelső pillanattól fogva: hogyan vágjuk el, hogyan illesszük a részeket. Én készítettem végig, s nyolc hónap alatt értünk munkánk végére. Ennek oka elfoglaltságomban keresendő, Béla bácsi egy hónap alatt végzett egy darabbal. Mindmáig mentorom szavai jutnak eszembe: „fiam, faanyagot nem rontunk el!” Egy kicsit ízesebben fogalmazott, de a tanácsot egy életre megjegyeztem.Amikor a véső rosszul állt a kezemben, vagy nem szálirányba húztam meg a kést, rögtön szóvá tette. Béla bácsi, jóllehet igazi barátjának tekintett, a szigorából nem engedett. Nem siettünk, mindennek megadtuk a módját. Ebédidőben finom elemózsia is került az asztalra.
A lakkozásnál minden mesternek van saját eljárása
Fotó: Csermák Zoltán
A szakember nyilván észreveszi, hogy nem a százötvenedik munkám, de a lelkesedést is láthatja kidolgozásában.
– Egyszer édesapjának köszönhetően járhattam a műhelyében. A gazdag gyűjteményéből utólag milyen hangszerekre hívná fel a figyelmemet?
– A hegedűk nagy száma kicsit csalóka, mivel sokat viszek belőlük haza Kárpátaljára, s azokat a fiatal tehetségeknek szánom. Itt-ott, vásárokban akadok rájuk, ezután gondos munkával „rendbe rakom”, s a gyerkőcök kezébe adom. Ha pedig valaki komolyabb hangszerre vágyik, abban is tudok tanácsot adni.
Az anyagiak intézésébe már nem folyok bele. A gyűjteményem másik részében magyar hegedűk szerepelnek. Nemessányi- és Schweitzer-darab még hiányzik a palettáról, de ezek egyrészt drága hangszerek, másrészt a tulajdonosaik félve őrzik azokat. Viszont büszke vagyok a Bárány-hegedűmre.
– Arról mit kell tudni?
– Bárány Dezső neve fogalom a szakmában. A századforduló elején egy amerikai műgyűjtő-üzletember a kor legtehetségesebb mestereit összegyűjtötte, ezt követően elhozta a világ legjobb hangszereit, s másolatot készíttetett róluk. A mesterek, köztük Bárány Dezső, kitettek magukért, később már a szakemberek sem tudták megkülönböztetni az eredetiktől a másolatot. Az én hegedűmbe egy Bergonzi címke van beragasztva, s amikor cremonai barátomnak, Morassi mesternek megmutattam, elmondta, hogy nyugodt szívvel kiadhatná rá a tanúsítványt. A másolat egykor Falvay Attila hegedűművész birtokában volt, akkor vált meg tőle, amikor megkapta az állami tulajdonban lévő Antonio Stradivari 1731 “Hamma” hangszert. Egy másik neves darabot Gabriel Lemböck készített. Mind az osztrákok, mind a magyarok is sajátjuknak tartják: a mester Pest-Budán született, s pályája Bécsben teljesedett ki a 19. század közepén. A Monarchiában egyébként hatottak egymásra a különböző iskolák, legyenek azok Pesten, Bécsben vagy Prágában. Egy kicsit később, de az említett mesterek szellemében készült Spiegel-hegedűm, ilyen darabon játszott a híres prímás, Boros Lajos is.
– A nevet vagy a minőséget kell a szakmában megfizetni?
– A magyar hegedűk hírverése különbözik az olaszokétól, pedig a munka mennyiségében és minőségében is azonos. Egy bizonyos szint után a nevet fizetjük meg. Tegyünk például egymás mellé az 1800-as évekből egy olasz, francia, cseh vagy magyar munkát. Talán könnyebb felismerni minden ország hangszereinek a hangkarakterét, viszont árkategóriájuk igencsak különbözik egymástól. Amennyiben függöny mögött szólaltatná meg ezeket egy művész, nem biztos, hogy a vaktesztelésen az ár alapján kialakított sorrend igazolódna be.
– Megosztaná egy álmát velünk?
– Reménykedem, hogy egyszer egy Nemessányi Sámuel-mesterhegedűnek lehetek büszke tulajdonosa.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A március elején megszokott átlagokhoz képest néhány fokkal melegebb, enyhe, tavaszias idő várható az előttünk álló hét napban; csupán az éjszakai hőmérsékletek süllyednek fagypont alá.
Szabó Szilárd táncpedagógus-koreográfus feleségével, Németh Ildikó néptáncművész-oktatóval a Fejér vármegyei Tordason lakik. Az erdélyi táncok kiváló ismerőjeként és oktatójaként a házaspár gyakran megfordul Erdélyben is. Velük beszélgettünk.
Négy évnyi háború után kijelenthető: Ukrajna egyre rosszabb állapotban van, Oroszország hadereje és gazdasága is jókora veszteséget szenvedett, és Európa is súlyosan megsínylette a konfliktust.
A méhészetből származó jövedelmének jelentős részét szenvedélyére fordítja egy hármasfalusi gazda: több mint egy évtizede régiségeket gyűjt, és otthona egyik szárnyát valóságos kiállítótérré alakította.
Egy gombolyag fonal, csendes téli esték és nemzedékeken át öröklődő tudás – innen indult, mára pedig saját, szeretettel teli alkotói világgá formálódott. A horgolt figuráktól Szabó Anita beszélt az Erdélyi Naplónak.
Közel négy év elteltével is homály fedi, ki vagy kik perzseltek meg, majd dobtak ki levélszavazatokat Maros megyében, a 2022-es magyarországi választások előtt nem sokkal. A Maros megyei ügyészségtől megtudtuk, a tetteseket nem sikerült azonosítani.
Miközben az éjszakák még téliesen fagyosak maradnak, péntektől látványosan melegednek a nappalok, hétvégére akár 15 °C-os csúcshőmérséklet is várható. A tavasziasan meleg időjárás kitart a jövő hét első felében is.
Csapatmunkára és kommunikációra épülő, intenzív és figyelemlekötő játékra számíthatnak azok, akik a Szatmár Megyei Múzeumban járva „lemerészkednek” a pincébe is. Itt ugyanis Románia első, nemrég újranyílt szabadulószobája fogadja őket.
Folyamatos lehűlés, valamint esőben, havasesőben és hóban gazdag csapadék jellemzi az előttünk álló hetet. A télies hidegek elmúltával a jövő héttől számíthatunk enyhülésre.
Balázs Ferenc (1901–1937), a kiemelkedő unitárius lelkész, költő, író, faluszervező szellemi örökségére összpontosít 2026-ban a Magyar Unitárius Egyház. Kovács István püspök megkeresésünkre Balázs Ferenc szerteágazó tevékenységéről beszélt.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!