Meleg szív válasza a gyergyói fagyra – beszélgetés Fejes Krisztina magyarországi zongoraművésszel

– Azt nyilatkozta, hogy az egész gondolat a Pongrác-tetőn született. Ennyire ihletőek a Gyergyói-havasok?
– Ennyire. A talpam alatt recsegő hóban mínusz 20 fokban, de sugárzó napsütésben csodáltam a természetet, amikor belém csapott az ihlet: kellene valami jót tennem. De mit? – tettem fel magamban a kérdést, amire azonnal érkezett is a válasz. Onnan már magától folytak az események.

– Eredetileg is kettős célt tűztek maguk elé: az iskolákat hangszerekkel, a gyerekeket tudással fejleszteni?
– Nem tudom, hogy ildomos-e ilyet állítani, de nekünk a járvány jót tett: volt időnk gondolkodni, tervezgetni és a tettek mezejére lépni. Kezdtük néhány művészeti iskola hangszerparkjának a felújításával, ugyanis minőségi munkához minőségi hangszer szükséges. Amint nőtt a mozgásterünk,

Hosszútávon olyan alapot szeretnénk biztosítani, amely rendíthetetlen tartóoszlopon áll.

– A szakma miként könyvelte el, hogy nem csak a pénzt és dicsőséget hozó Nyugat felé fordul, hanem egyre többet figyel az erdélyi művészeti élet utánpótlására?
– Nem én vagyok az egyedüli; egyre több magyarországi művész kezd hasonló céllal Erdély felé irányulni. Az álmom az, hogy egyesületünk néhány éven belül kulturális híddá váljon, amely összeköti Erdélyt a magyarországi és a nyugat-európai művészeti világgal. Olyan híd szeretne lenni, amelyen egyre több itteni fiatal tehetség kel át.

– Milyen „nyersanyagra” talált az erdélyi művészeti iskolákban?
– Gyémántokra. Olyanokra, amelyeket türelemmel és szakértelemmel csiszolni kell. De mi türelmes emberek vagyunk, elvégre hosszú távra tervezünk.

– Van közöttük olyan is, akiről bátran kijelentené, hogy tehetségesebb, mint amilyen Ön volt az ő korában?
– A válaszom határozott igen. Viszont gyorsan hozzátenném: ahhoz, hogy megmaradjon, fejlődjék és sikeres legyen, sok munka szükséges. Erről szól a következő időszak.

– Azzal is számolnak, hogy a támogatottak közül lesz majd olyan is, aki saját indíttatásból vagy külső befolyás miatt feláll a zongorától, és azt mondja, neki ebből elég volt, és pénzesebb szakmát keres?
– Ezzel is tisztában vagyunk, előfordult ez magyarországi gyerekekkel is, nyugat-európaikkal is – lényegében globális jelenségről van szó. Azt mindenkinek tudnia kell, hogy

Tisztában vagyok azzal, hogy a pénzközpontú világ sokakat megbabonáz, de remélem, hogy az igazi tehetségek számára ez nem Hátra arc!-ot fog eredményezni. Kurzusainkon arra is oktatjuk a gyermekeket, hogy miként próbálják a kommunikáció által magukat piacossá tenni. Már rég letűnt az a világ, amikor valaki zsíros hajjal színpadra lépett, zongorázott egy csodálatosat, majd megtapsolták és továbbállt. Ma már ez nem megy; minden egyes apró kis részletre oda kell figyelni!

– Az is a kockázatok egyike, hogy ha valaki túl piacossá teszi magát, a zongoránál marad, de műfajt vált. Például dzsessz-zongorista lesz, vagy csak lagzikon fog játszani.
– Abban nem látok semmi rosszat, ha valaki a popzenét választja, vagy dzsessz-zongorista lesz. Különben ezeket a műfajokat is szeretem és hallgatom, sőt a dzsessz-zongora kimondottan a szívemhez közel áll. Ezért örülnék, ha növendékeink megtalálják a nekik megfelelő utat. Azt sem nézem le, aki lakodalmakban próbál pénzt keresni. Különben az erdélyi nagyapám, aki otthon klasszikus zenét játszott, hétvégeken el-eljárt lagzikba is zenélni.

– Lemondások nélkül nincs eredmény. Ön meddig ment el?
– Az emberek csak azt látják, hogy felmegy a művész a színpadra, lejátssza a meghirdetett zongorahangversenyét, meghajol és kész. Holott rengeteg munka és idő áll a műsor mögött. Míg a barátaim a Balatonon vagy külföldön nyaraltak, én zongoraversenyre készültem, reggeltől estig otthon gyakoroltam. Sok mindenről lemondtam, de amiből nem engedtem és mindmáig nem vagyok hajlandó lemondani, az a testedzés. Amikor csak lehet, lemegyek az uszodába, ahol legalább másfél-két órát úszok és szaunázok. A zongora soha nem szólal meg magától, azt uralni kell, ahhoz meg komoly fizikai felkészültség igényeltetik. Mint ahogyan a rengeteg utazáshoz is. Ezért is igyekszem karbantartani a testem, de mindenekfölött a hátizmaimat. Mindezt időben tudatosítom tanítványaimmal. Ezért nálunk egy zeneóra nem nevezhető átlagosnak. A gyakorlás mellett megvan a helye és ideje a beszélgetéseknek, mert elsősorban emberek vagyunk.

– Világszerte ünnepelt előadó­művészként ismerik. Hol látja magát harminc év múlva?
– Akkor 68 éves leszek. Remélem, a zongora mellett érem meg.

– Egy 68 esztendős férfit a közönség elfogad, megtapsol. A neméből fakadó jelenlegi előnye nem lehet majd hátrány később?
– Kedves karmester barátom, Dénes István egyszer azt mondta: „te Kriszta, figyeld meg: kijön a férfi zongorista a színpadra, megtapsolják, meghajol, ismét megtapsolják, leül a zongorához, harmadjára is tapssal jutalmazzák. Amikor viszont kijön egy hölgy, még ennél is nagyobb tapsot kap.” Mindezt azért idéztem, hogy érzékeltessem, mekkora különbség van férfi és nő között – már ha zongorázásra adja a fejét. Ugyanis

– És hol látja a művészet helyét? A szubkultúra világában becsülni fogják az igazi kultúrát?
– Világjelenség a művészetek háttérbe szorítása. De mivel közszereplőként nyakig benne vagyok a zenei, kulturális életben, mégiscsak látom a pohár tele részét. És itt nem csak rólam van szó. Amit szervezetünk tesz a tehetséggondozás terén, nem működne, ha nem kapnánk állami támogatást.

Nem a reklám helye, de az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúrapártoló hozzáállása nélkül szinte mit sem érne a jó szándékunk. Magyarországon támogatják a kultúrát, és remélhetőleg a nehézségek ellenére az elkövetkezendőkben is ugyanezt fogjuk tudni elmondani.