Lírai élményközösség alkotó és olvasó között – beszélgetés Szilágyi Ferenc Hubart érmihályfalvi képzőművésszel, íróval, költővel

– máig őrzöm Sanyi bácsi kedves leveleit. Az általános- és a középiskolát Érmihályfalván végeztem, tanítóimtól, tanáraimtól is biztatást kaptam.
Kilencedikes gimnazistaként KISZ-gyűlésre kellett beszámolót írnom Kedvenc tantárgyam címmel, amiből én irodalmi paródiát készítettem. Nem gondoltam, hogy az osztályfőnököm és az iskolai KISZ-titkár is jelen lesz a felolvasáson. Osztálytársaim jól szórakoztak, de a „jutalom” nem maradt el, abban az évharmadban nyolcas lett a magaviseleti jegyem. Érettségit követően az irodalomtanári pálya helyett fogtechnikusnak tanultam. Utána a szilágysági Krasznára helyeztek ki. A szakmám gyakorlása mellett nem hagytam fel az írással sem.

– A Ceaușescu-rendszerben miként tudtál elköteleződni a szépirodalom mellett?
– Az Ifjúmunkás közölte cikkeimet, verseimet pedig a Kolozsváron megjelenő Utunkhoz küldtem, akol K. Jakab Antal, az Új tollak szerkesztője vette górcső alá lírai próbálkozásaimat. Tőle is őrzök néhány levelet, ezekben alkotásra biztat. Közben hozzáláttam egy irodalmi önképzőkör szervezéséhez, amely a Ceauşescu-féle diktatúra éveiben nem kerülte el az állambiztonság figyelmét sem. Nyilatkozatot írattak velem, be akartak szervezni besúgónak. A dolognak híre ment, és az önképzőkörből nem lett semmi.

– Hogyan indult a képzőművészeti korszakod?
– Az irodalom után kezdtem el foglalkozni az éremművészettel. Fogtechnikusként több olyan eszköznek és anyagismeretnek a birtokában voltam, amely lehetővé tette ilyen irányú próbálkozásaimat. Sajnos nem volt kitől tanulnom. Maradt a kísérletezés, kínlódás autodidakta módon sok vargabetűvel, kudarccal. Kitartásomat végül siker koronázta, és egy év elteltével megszülettek első érmeim, plakettjeim. 1977-ben megnősültem, 1985-ben pedig hazaköltöztem családommal Érmihályfalvára. Első kiállításaim is itt nyíltak. Zsugán János nagyváradi festő meghívott a Tibor Ernő Galériába, amelynek rövidesen tagja lettem, így ott is bemutatkozhattam. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület jóvoltából kaptam az első komolyabb elismerést, A közjó szolgálatában című emléklapot. Majd 1995-ben részt vettem a budapesti Reménység Szigete kulturális és karitatív központ Kötözzük be a nemzetek sebeit című pályázatán, ahol az Oltalom című plakettemért kiemelt díjat kaptam. 1998-ban meghívtak a Kereszténység és Művészet című konferenciára, ahol addigi munkáimat is bemutattam. Számos kiállításom volt Érmihályfalván, Érsemjénben, Székelyhídon, Nagyváradon, Nagykárolyban, Krasznán és Debrecenben is megjelentem kisplasztikáimmal. Intézmények és különböző rendezvények kuratóriuma figyelt fel alkotásaimra, és rendelt tőlem emlékérmet vagy plakettet. Néhány kisebb köztéri alkotásra is kaptam megbízást: emléktáblák bronzplakettjeire vagy címerek elkészítésére. A helyi általános iskola bejárata mellett kapott helyet Zelk Zoltán emléktáblája rajta az általam készített portréval. A krasznai polgármesteri hivatal bejárata fölötti bronzcímer, valamint a magyarországi Biri község emlékművének címerpárosa is az én kezem munkája. 2004-ben megterveztem A 20. század hőseinek és áldozatainak emlékművét, amelyet városunk egyik közterén állítottunk fel.

Köteteimben nem téma szerint csoportosítva, hanem időrendi sorrendben követik egymást az alkotások. A műfordítás sem kerülhette el az érdeklődési körömet, néhány román klasszikus költő versét szólaltattam meg magyar nyelven, majd száz évvel Szabó Lőrinc után én is lefordítottam William Shakespeare szonettjeit jambusokban, ez a kötetem 2019-ben látott nyomdafestéket.
Verseim antológiákban is szerepelnek. 2011 óta tagja vagyok az Élő Magyar Líra Csarnoka nevű internetes irodalmi portálnak, 2016 óta a főszerkesztő-helyettesi tisztségét is betöltöm. A portálon amatőr költők verseit véleményezzük, a szerzőket tanácsokkal látjuk el. Míg régebben amatőr alkotói portálokon, közösségi oldalakon, illetve megyei újságokban közölték írásaimat, három éve inkább profi oldalakon és a nyomtatott irodalmi-művészeti lapokban publikálok (Hepehupa, Agria, Helyőrség, Irodalmi Jelen).

– Mennyire befolyásolja a mindenkori politika a művész pályafutását?
– Vérbeli író, költő nem engedi magát befolyásolni az aktuálpolitikától. Az alkotónak legyen magánvéleménye, hiszen azért alkot. A szociális érzékenység, a nemzeti szellem és a keresztény hit melletti kitartás legnemesebb hagyományaink része. Viszont nem szerencsés dolog, ha a műveinkben nyíltan elkötelezzük magunkat bármilyen politikai vélemény mellett, mert az eleve megosztó. Politizálni nem az irodalomban, hanem a szavazófülkében kell! Ami pedig a kultúrpolitikát illeti, sok alkotó kétségtelenül szenvedhet, míg mások éppenséggel hasznot húzhatnak belőle. Ha közvetlenül nem is, hiszen szólás- és alkotói szabadság van, de a politikum erős befolyással rendelkezik: utakat jelöl ki, divatot teremt, felmagasztal, ledorongol, vagy éppenséggel agyonhallgat alkotókat. Ez sajnos benne van a pakliban, és olykor több emberöltőnek is el kell telnie, mire valakit végre felfedeznek, és a munkája szerint megbecsülnek. Nem az alkotó feladata, hogy önmaga munkásságát értékelje. Persze szükség van önbizalomra ahhoz, hogy az ember alkotni tudjon. Kezdő művészek esetében ez olykor túlteng, másoknál teljesen hiányzik. Mindkét véglet tönkre teheti egy ember pályáját. Ezért aki tehetséget érez magában, és mondanivalója van mások számára, dolgozzon töretlenül, aztán az idő majd mindent eldönt. Engem

Nem minden alkotás válik közkinccsé, mert az író szemlélete, igénye is változik, fejlődik. Amit ezelőtt tíz évvel izgalmasnak gondoltam, lehet, hogy mára érdektelennek vagy rosszul kivitelezettnek találok. Ami nálam is kiállja az idő próbáját, az egyszer könyv is lesz.