Huszonhárom aranynál bábáskodott

– Tizenkét nyári olimpia áll a háta mögött, ennyit átélni és megnézni is komoly feladat, nemhogy végigdolgozni. Ésmegjegyezni minden apró kis részletet talán még nehezebb. Minden a helyén van, vagy az idő kezdi összemosni az emlékeket?

– Tizenkét olimpiát nem könnyű megjegyezni, de elfelejteni sem lehet. Sok mindent elfelejt az ember, de mivel az agya egy rendkívül furcsa és bonyolult szerkezet, a legváratlanabb pillanatban idéz fel közel fél évszázaddal ezelőtt megtörtént pillanatokat. Vannak olyan meccsek és versenyszámok, amelyeket mintha a tegnap szurkoltam volna végig, és vannak olyanok, amelyekről olvasva vagy hallva nem jut eszembe semmi.

– Gondolom, éjjel, ha álmából felköltik, akkor is kapásból vágja, hogy kommentárjai hány és milyen érmet hoztak a magyar válogatottnak…

– A huszonhárom, általam közvetített aranyat nyilvántartottam, a rengeteg ezüstöt és bronzot már nem. Huszonháromszor kiálthattam ki, hogy a magyar versenyző vagy csapat olimpiai bajnok, de legalább még egy ennyi első hely megszületésénél „bábáskodtam”. Ott voltam, de nem én közvetítettem, hanem valamelyik kollégám, akinek legfeljebb segítettem. A magyar küldöttség mexikói tíz aranyérméből Szepessy Györgynek hét „jutott”, nekem három. Az egyéni párbajtőrt például felváltva közvetítettük: egy csörtét Gyuri, egyet én, egyet ő, egyet megint én… Hogy a magyar küldöttség összesen hány aranyat szerzett a tizenkét olimpián, nem tudom, azt össze kellene számolni: Mexikó tíz, München hat, Montreal négy, Moszkva hét és így tovább…

– A kiszurkolt aranyérmek közül létezik egy legkedvesebb is?

– Van legkedvesebb arany – de az mikor, melyik. Van olyan, hogy a legfontosabb, a legérdekesebb, a legjobban közvetített… Mondhatnám azt, hogy a legkedvesebb az első, Németh Angéla gerelyhajító győzelme, de a dolog mégiscsak sántítana, hisz a kiváló atlétánk már a harmadik próbálkozására megdobta a győztes távolságot, az olimpiai bajnok kiléte pedig a hatodik sorozat után derült ki. Ezért a sportriporter afféle ellendrukkeré alakul át, elmarad a tombolás, az eufória. Sokan azt mondják, hogy a legjobbra Földi Imre súlyemelő győzelmének a közvetítése sikeredett. Itt is hasonló helyzet állt elő: Földi már befejezte a versenyt, világcsúcsot állított fel, nekem az iráni és a szovjet versenyzők két-két fogását kellett közvetítenem. Ez tizenhét percig tartott, és én ellendrukkeré válva tizenhét percig beszéltem egyfolytában, majd a végén elejtettem, hogy Földi Imre olimpiai bajnok. Ezért azt mondanám, hogy számomra azok a legemlékezetesebb közvetítések, amikor a magyar sportoló ott, abban a pillanatban szerzi meg az aranyat. Mint például Repka Attila, aki a hosszabbításban „birkózta ki” a mindent eldöntő pontot, vagy társa, Majoros István, aki szintén a mérkőzés utolsó pillanataiban vitte le az ellenfelét, vagy a két úszólegenda, Rózsa Norbert és Czene Attila, amikor éppen a célba csaptak. Persze mindemellett emlékezetes a Dombi–Kökény versenyének a közvetítése is, ahol a magyar kajakpáros vezetett, de félelmetesen jöttek fel a portugálok. Végül úgy érkezett célba a két hajó, hogy a szívemmel a magyar fiúkat láttam az első helyen, az eszemmel meg a portugál riválisaikat. Nem mertem kikiabálni Dombiék győzelmét, ezért vártam és kénytelen voltam húzni az időt, hisz a segédeszközök mind csődöt mondtak. A számítógép nem írt ki semmit, a képernyőn látható ismétlésből nem lehetett eldönteni, hogy ki ért be elsőnek.

– A pályafutása során volt négy labdarúgó-világbajnokság is – az utóbbi időben a magyar válogatott nélkül. Milyen érzés a mikrofon előtt ülni és idegeneknek szurkolni?

– Hál’ Istennek megadatott a négyből három olyan vébén ott lenni, ahol a magyar csapat is ott volt. Megjegyezném, hogy mindig többet vártunk a fiúktól, hisz nem volt rossz a magyar csapat, mégis mind a három alkalommal leégett, utoljára, 1986-ban Mexikóban talán a leginkább. Negyedszerre, a ’98-as franciaországi világbajnokságon a hazaiak diadala adta meg a közvetítés sava-borsát. Úgy érzem, hogy labdarúgó „pályafutásom” során sokkal inkább a klubcsapatok jelentették a csúcsot. A legszívesebben két Fradi-győzelemre, pontosabban továbbjutásra emlékszem. Az egyiket Bilbaóban harcolták ki a zöld-fehérek 1968-ban, amikor a budapesti 2–1-es győzelem után – amelyen a vendégek szinte szétfaragták az FTC játékosait – a visszavágón gyorsan vezetést szerzett az Athletic, ezzel lényegében kiegyenlítve a kettős mérkőzés állását. Csakhogy a friss Aranylabdásunk, Albert Flórián vezényletével – aki szerintem élete legjobb játékát produkálta – sikerült megfordítanunk a meccs sorsát, és kiütnünk a baszkokat. Hab a tortán, hogy a visszavágó éppen a Színházi Világnapra esett; a színészek mesélték, hogy a Madáchban úgy játszották a Hamletet, hogy Gábor Miklós a Lenni vagy a nem lenni? monológ közben odaszólt a súgólyukba, azt kérdezve: „mennyi?” – a súgó ugyanis nemcsak a színpadra, hanem a rádióra is figyelt. Greguss Zoltán, Claudius alakítója szerint a súgó rádiója annyira hangosan szólt, hogy a közönség is hallhatta a Fradi-sikert. A másik élményem is a Ferencvároshoz köthető, mégpedig ’74-ből. A Dalnoki Jenő által megújított, megfiatalított Fradi az akkor Európa legjobb játékosának számító Kevin Keegen Liverpoolja ellen játszott idegenben. Az Üllői útiak 1–0-as vesztésre álltak, amikor a hosszabbítás perceiben Megyesi kétségbeesve, egy bődületes rúgással hosszan szabadított fel, hogy valahogy teljen az idő, maradjon a minimális vereség, a labda Pusztaihoz került, akit mindenki megrökönyödésére Máté Jani szerelt. Ez annyira meglepte az angol védőket is, hogy leálltak, Máté pedig meglódult, megcsinálta az azóta híressé vált kenguru- vagy biciklicselnek nevezett mozdulatát, összecsomózta a védőket és a kapuba helyezett. Ahhoz képest, hogy az angolok, négy-öt vagy akár tízgólos győzelemre számítottak, Máté találatát a hónap góljának választották, parádésan védő kapusunkat, Géczit pedig egy láda whiskyvel jutalmazták. A meccs után mondták a Fradi-szurkolók, hogy a gólörömöm miatt félteni kezdtek. Tudom-e, hogy milyen napon volt ez a meccs? – kérdezték, majd emlékeztettek: október 23-án, a forradalom évfordulóján. Alig tizennyolc évvel ’56 után, amikor Magyarországon nem volt tanácsos nagyon magyarkodni. Még az angol kupagyőztes elleni siker után sem. Hozzátenném: semmi gondom nem lett ebből, sőt két héttel később, a hazai 0–0-s döntetlennel a Fradi továbbjutott.

– Apropó politika, cenzúra meg öncenzúra: hogy érzi, ’89 előtt vagy után volt könnyebb dolga a sportkommentátornak?

– A mostaniaknak sokkal könnyebb dolguk van, és nem csak a politikai szélfújás miatt. Míg mi, annak idején, jelentős időt töltöttünk a dokumentálódással, a maiak csak rákattintanak az internetre és bármilyen információt elérnek. A gond az, hogy nem mindig ellenőrzik azok hitelességét. A mai riporterek el sem tudják képzelni, mit jelentett egy evezős versenyt monitor nélkül közvetíteni. Szabad szemmel vajmi keveset kaptál el belőle, távcsővel pedig egy hajót, legfeljebb kettőt tudtál befogni, a többit nem láttad. Az öttusaverseny után hosszú perceket vagy akár félórát kellett várnod a végeredmény ismertetésére. Ilyenkor a fantáziádat kellett használnod, illetve magadnak kellett kiszámolnod a pontokat és az eredményt, hogy valamivel mégiscsak értelmesen „szórakoztasd” a hallgatót. Annak dacára, hogy ma már minden sokkal könnyebb, én megmaradtam régi vágású rádiósnak. Ott a számítógép, a tévéképernyő, én mégis a szememben bízom a leginkább. Az internet, a Wikipédia meg a Facebook egyben áldás és átok. Áldás, mert bárki írhat és hangot adhat a véleményének, átok, mivel ellenőrizetlenül bármi megjelenhet.

– Gondolom, hogy egy ilyen hosszú és gazdag pályafutás során megadatott Kis-Magyarország határain túli, köztük romániai magyar sportolóknak is szurkolni.

– Olimpián nem, de más világversenyeken közvetítettem határon túli, köztük erdélyi magyar sportolók győzelmét is. Azoknak is pont úgy tudtam örülni, mint a magyarországi diadaloknak. Azt tudom, hogy a legtöbb romániai magyar győztest a súlyemelők adták. Sajnos Szabó Kati négy Los Angeles-i olimpiai aranyáról lemaradtam, mint ahogy nem lehettem ott a Jenei Imre és Bölöni László sevillai BEK-győzelmén sem. Furcsamód, aznap, amikor a Bukaresti Steaua 1986-ban megnyerte a Bajnokcsapatok Európai Kupáját, nekem délelőtt teniszmeccsem lett volna Barcelonában Kubala Lászlóval, a hajdani futball-legendával. Vártam, vártam rá, de nem jött, utána meg rájöttem, hogy a Barcelona egykori csillagaként hol máshol, mint a döntő helyszínén, Sevillában lehet! Míg ő élőben követhette végig a meccset, én éppen repülőn voltam Barcelona és Budapest között. A végeredményről és Duckadam bravúrjáról Ferihegyen értesültem. Amit viszont kiemelnék, az a korrekt, szoros, esetenként akár barátinak nevezhető viszony, ami a román – hangsúlyozom: román és nem romániai magyar – és országunk sportolói között kialakult. Nagyon jó lenne, ha előbb-utóbb a szurkolók között is hasonló kapcsolat lenne, no meg a politikai vezetők között. De ez már az álomvilághoz tartozik.

– Ha már az álmoknál tartunk, megkérdezném, hány magyar siker, hány magyar arany „jut” a rádiós közvetítőknek az idén Rio de Janeiróban?

– Aki jósol, porul jár, szokták mondani. A sport ma már ott tart, hogy nincsenek bombaesélyes versenyzők; többen is közelebb állhatnak az olimpiai aranyhoz, általában azok közül kerül ki a győztes. Inkább azt mondanám, hogy az úszók, kajak-kenuzók, vízilabdázók, birkózók, vívók, sportlövők között van éremesélyes sportolónk. De az is lehet, hogy kifelejtettem egy-két sportágat, mint ahogy az is megtörténhet, hogy a meglepetés esetleg máshonnan érkezik. Pekingben három aranyat nyertünk, Barcelonában és Szöulban tizenegyet; szerintem Rióban valahol a két szám között leszünk. Az óvatosak azt hajtogatják, hogy öt-hat arany is jó lenne, én meg amondó vagyok, hogy ha legutóbb, Londonból nyolcat közvetítettünk, akkor most se hagyjuk magunkat.