Hitet nem lehet adni, de akinek mustármagnyi van, nagyra nőhet – beszélgetés Péter Csaba kolozsvári kollégiumi lelkésztanárral

– Miként viszonyulnak a diákok a kötelező istentiszteletekhez?

– A református kollégiumba túlnyomórészt olyan diákok járnak, akik otthon is elmennek a templomba. Pár évvel ezelőtt még minden középiskolás diák egy bilétát kapott, amit otthon alá kellett írasson a helyi lelkipásztorral, hogy az ünnepeken járt templomba.

– Gyereknek, felnőttnek egyaránt fontos az ünnepre történő ráhangolódás. Hogyan segítik ezt elő a kollégiumban?

– Az elemi oktatásban a tanítónő és a vallástanárnő foglalkozik a kicsikkel: az ünnep előtti egy-két hét a húsvéti készülődésről szól, amibe húsvéti díszektől tojásfestésig, és újabban húsvéti faállításig minden belefér. Az 5-8. osztályok készülődésében a zenetanár is részt vesz, a húsvéti énekek mellett átveszik a népszokásokat is. Vallásórákon a tanárok szintén a húsvéti ünnepkörrel foglalkoznak. Kisebb osztályokban a vallástanterv tekintettel van az egyházi ünnepekre. A líceumi teológiai tantervet más szempontok szerint állították össze, ezért felszoktam borítani, és előbbre hozom Jézus szenvedétörténetét. Ez a tizedik osztályos tanmenetben szerepel, de ebben az időszakban mind a nyolc líceumi osztályban a húsvéti ünnepkörrel foglalkozom.

– Ebben a témakörben mi érdekli leginkább a fiatalokat?

– Egyháztörténeti órán a 325-ös niceai zsinat döntéséről beszélgetünk, akkor határozták meg húsvét időpontját. Örök visszatérő kérdés, hogy a nyugati és a keleti kereszténység – mi és az ortodoxok – miért ünnepeljük külön a húsvétot?

– Szép élmény a hétfő reggeli, kollégiumi istentiszteleteken részt a Farkas utcai református templomban, ahol jelen van az iskola diáksága és tanári kara. Sok erdélyi templomunkból vajon miért maradoznak el a gyerekek és a fiatalok?

– Az egyházaknak is lépniük kell a tanításban és technikában egyaránt. Amit a fiatalok használnak – a programok változatosságával – nehezen tudjuk felvenni a versenyt. Másrészt, akik nem nőnek bele a gyülekezeti közösségbe, azok nagy részét nem tudjuk megszólítani, és elveszítjük. Sok mindennel próbálkoznak a lelkipásztorok, hogy megszólítsák a fiatalokat, de mindig arra kell vigyázni, hogy bármit is ajánlunk, az minőségi legyen.

– Napjainkban hangsúlyosabbá vált a lelkigondozás iránti igény?

– Régebb is igényelték a hívek, főleg az idősebb, egyedül élő emberek. Elég volt, ha a lelkipásztor türelmesen és illedelmesen végighallgata őket. A lelkigondozás sokszor abban merült ki, hogy az idős asszony leült a lelkésszel szembe, és kiöntötte a lelkét, utána megnyugodva hazament. Számára ez volt az orvosság. Más esetben keményebben kellett dolgozni, vagy ha elakadtunk, megkerestünk egy idősebb, tapasztaltabb lelkigondozót.

– Sokan csak a nagy egyházi ünnepeken mennek el templomba. Őket hogyan tudja megszólítani az egyház?

– Nehéz erre receptet adni, mert az embernek belülről kell indíttatást éreznie ahhoz, hogy templomba járjon. Ha a gyakorló lelkészkollégákat megkérdem, azt mondják, a húsvéti istentiszteleti jelenlét csak a statisztikát növeli: az ünnepen kétszer annyian vannak, mint egy átlag vasárnap. Húsvétkor az is elmegy templomba, akit évente egyszer vagy kétszer látnak az Úr házában. Őket nem lehet gyakorló hívőknek nevezni, de van bennük valami, ami egyházi ünnepen elviszi a templomba.

– 1990-ben lett teológus. Mi adta a szikrát a lelkészi pályához?

– Édesapám lelkipásztor volt, így nem volt kérdéses, hogy én is ezt választom. Bethlenben – ahol szolgált –, csak tízosztályos magyar oktatás működött, és 11. osztálytól román tagozatra jártam. Áldani tudom korábbi osztályfőnökömet, Nagy Katalin magyar-német szakos tanárnőt, aki a líceum utolsó két évében heti rendszeresen foglalkozott velem a lyukas óráin. A Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben nem jutottam be a teológiára. A későbbi beszélgetések során tisztázódott, hogy ennek valószínűleg az volt az oka, hogy 1956-os elítélt édesapám megbélyegzett embernek számított.

– Milyen volt a teológiai ,,burokból” kikerülve lelkipásztorként szolgálni?

– Számomra nem okozott akkora meglepetést, mivel papgyerekként nőttem fel, ezzel együtt az indulás nem volt könnyű. Az akkoriban ötezer lelket számláló dési gyülekezetbe kerültem Gudor Lajos esperes mellé.