András Vargas gitárművészt fiatal korában varázsolta el a flamenco zene
Fotó: Sipos István
Gitár és ecset, e kettő kell nekem – mondhatná nagy költőnket parafrazálva Varga András zenész és festőművész. Fiatal korában elvarázsolták az andalúz dallamok, azóta a flamenco egyik legkiválóbb művelőjévé vált.
2020. december 11., 10:172020. december 11., 10:17
– Szülővárosod szelleme, a nagybányai művésztelep emlékezete hatással volt pályaválasztásodra?
– Az út a kolozsvári képzőművészeti egyetemig kicsit kacskaringósabb volt. Bár Nagybányán születtem, de Koltón is laktunk egy ideig, édesanyám részt vállalt az ottani Petőfi-múzeum létrehozásában. Számomra fontos volt az a hangulat, amit gyerekként kaptam abban a környezetben. A nagybányai művésztelep talán asztrálisan befolyásolt úgy, hogy az ember kap valamennyit abból a tájból, ahol a művészek dolgoztak. Ők sem voltak nagybányaiak, oda mentek festeni, mert gyönyörűek a színek, hosszabb az ősz, kissé mediterránabb a klímája. A fény miatt szerették az impresszionista festők, a környéket festették, nem a várost.
Kolozsvárra 1977-ben költöztünk, mivel édesapám a kolozsvári magyar opera kórusában énekelt. A rajzolás gyerekkorom óta folytonos tevékenység volt, végül kamaszként Miklóssy Gábor festőművészhez kerültem, ő volt a tanítómesterem. Inaskodtam mellette, közben rajzoltam, ő korrektúrázta a munkáimat, és rengeteget mesélt. A művészi szellemiséget gyakorlatilag tőle kaptam. Pályaválasztásom szempontjából meghatározó volt a vele való kapcsolat, műterme tele volt festményekkel, mesélt a művészekről, jártak hozzá festők, zenészek, beszélgetéseknek lehettem fültanúja. Egyértelmű volt, hogy milyen hivatást választok. Kapacitásom lett volna arra is, hogy a fizikát válasszam, de nem volt meg hozzá a lelkületem. Végül is a rajz volt számomra a legfontosabb.
– Hogyan került be a gitár az életedbe?
– Az első felvételim a képzőművészeti egyetemre 1987-ben nem sikerült, akkoriban egy-két hely volt csupán. Katonaság előtt hozzájutottam egy kazettához, amelyen Paco de Lucía Almoraima című albuma volt hallható. A zene, a hangulat, a flamenco, amit én addig életemben nem hallottam, szíven ütött. Rájöttem, ez épp az, amivel szeretnék foglalkozni. A katonaságban tanultam meg az első három akkordot, gyakorlatilag gitár nélkül. Miután leszereltem, ismét felvételiztem, akkor indult a művészeti pedagógia, és hogy biztos legyek a bejutásban, azt választottam. Közben megvettem a gitárt, elkezdtem autodidakta módon tanulni. A tévében láttam Andrés Segovia gitárost játszani az Asturiast. Gyönyörűen szólt a gitár, a dallam megmaradt a fejemben, a három akkordból kiindulva játszottam le. Lassan elkezdtem fejlődni. Játszottam ugyan a flamencotechnikákat, de ezek még nem voltak autentikusak. Később természetesen kijavítottam a hibákat.
– Nálunk elég ismeretlen ez a zene. Hogyan tudtál fejlődni?
– Egyed Tibor grafikus kollégámmal, aki kiválóan gitározott is, 1994-ben elmentünk a Napocensis dzsesszversenyre, ahol különdíjat kaptunk. Minden számot fül után tanultunk meg kazettáról, nem voltak meg azok a lehetőségek, mint manapság. Még a zsűri is csodálkozott, milyen ügyesek vagyunk. Gyakorlatilag a témákat lestük el, nem volt minden hangról hangra lemásolva, de a dallam felismerhető volt. Akkoriban a játékunk kuriózumnak számított, azt sem tudták, eszik vagy isszák az ilyenfajta gitározást.
főleg festészet szempontjából. Zeneileg kevésbé, hiszen ott az utcákon nem zenélnek. Ám mégis fontos volt, mert ha olyan tájakon jársz, ahol flamencót játszanak, jobban átérzed a hely szellemét, megérted az andalúzok életérzését, és ezt bele tudod vinni az előadásodba. Számomra a legfontosabb az volt, hogy autentikusan hallgassam ezt a zenét, csak így lehetett fejlődni. A spanyolországi út előtt elmentem a zenekonzervatóriumba, ahol rátaláltam egy flamencoantológiára. Az öt nagylemeznyi anyagot lemásoltattam kazettára, és a walkmanon az utcán is azt hallgattam. Tehát én a régi, hiteles flamenco zenét hallgatva indultam el ezen az úton.
– Mi volt a folytatás? Mások is játszották ezt?
– Miután visszatértem a spanyolországi útról, régi gitáros társam már nem akart játszani. De rátaláltam Krézsek Csabára, aki addig csak bluest, metált, rockot játszott. Nem tudta, mi a flamenco, de tetszett neki, amikor megmutattam. Elkezdtünk játszani, felfedezni a műfaj titkait. Aztán jött Hadnagy Árpi Udvarhelyről felvételizni a kolozsvári konzervatóriumba. Gitárral érkezett, nálunk kapott szállást, Bachot meg Leo Brouwert játszott. Megtetszett Bach muzsikája, kértem Árpitól kottákat, és annyira beleszerettem a klasszikus zenébe is, ezen belül a barokk részébe, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni vele. Végül Csabával és Árpival
– Fellépésekre volt lehetőség?
– Kidolgoztunk egy kétórás műsort, ezt fel is vettük. Barta Ciupe Ernő megengedte, hogy fellépjünk a kolozsvári Music Pubban, kézzel készítettünk szép linómetszetplakátokat, amiket mindenhol kiragasztottunk. Székelyudvarhelyen sikerült felvennünk egy még komolyabb anyagot, az ottani tévé rögzítette. Ezen hallatszik, hogy az anyag 60-70 százaléka saját szerzemény, többnyire én írtam a számokat. Nyilván ismertebb dalokat is játszottunk Piazollától, Al Di Meolától, Paco de Lucíától. Bekerült az együttesbe egy fuvolista lány is, Csiszér Viola, aztán egy kongás, Asztalos Zsolt. Miután 1999–2000-ben házasság és munkahely okán elköltöztem egy időre Nagyváradra, csatlakozott hozzánk Újhelyi Kinga énekes is.
– Akkoriban képzőművészeti tevékenységed szünetelt?
– A zenével párhuzamosan azzal is foglalkoztam. 1999-ben Nagyváradon a Tibor Ernő Galéria tagjaként egyéni tárlatom volt, amit Jakobovits Miklós nyitott meg. Jártam Franciaországban, Saint Tropéz-tól mintegy 25 kilométerre északra fekszik egy hegytetőn La Garde-Freinet, csodálatos hely. Egy régi, kőből épült falu, történelmi környék. Ott az ember megtapasztalja a művészetek másfajta értékelését, rálátsz önmagadra. Mifelénk egyesek azt kérdezik, hogy a festészetből, zenéből meg lehet élni. Aki így áll hozzá, az valószínűleg életében nem fog megvenni egy rajzot vagy koncertjegyet. Franciaországban miniatűröket festettem, vittem ki a munkáimból is, jó részük el is kelt Xavier Delannoy galériájában. Jó tapasztalat volt. Egyébként ezért is hagytam ott a hivatalos munkahelyemet: nem lehet az ember valahol alkalmazott és ugyanakkor alkotó is. Nincs azzal sem semmi baj, ha egymagam, egy szál gitárral lépek fel, ám ha fellép egy táncosnő is, az elvonja a figyelmet a zenéről. A komoly gitárosok nélkülözik a koncerteken a látványelemeket, máskülönben abból már show lesz.
– Mit jelent számodra a flamencós gitárzene?
– A gyökeret jelenti, amiből a gitározást indítom.
Ez esetben nem az ecsettel válaszolsz, hanem a gitárral. Ahogy a rajzolást, ezt is napi szinten kell művelni. Amikor van ihlet, játszani kell, mindent fel kell venni, mert nem lehet tudni, mikor jön ki belőle nagyszerű dolog.
– Egy éve tart a járvány. Rád alkotó emberként ez milyen hatással volt?
– A zenélés nagy része gyakorlás, de a repertoárt is frissen kell tartani. Számomra a legfontosabb minden téren az alkotás. Tanulmányképpen megpróbálhatok eljátszani egy Paco de Lucía darabot, hogy bebizonyítsam magamnak, képes vagyok rá, de igazából ez nem okoz akkora elégtételt, mint az, ami bennem születik. Így aztán számomra alkotással telt az idő. Gyakorlatilag reggeltől estig zenével foglalkozom. A felvételkészítés nemcsak abból áll, hogy gyakorolunk, aztán felveszünk egy számot, hanem sok más dolog is van benne. Az is zenével való foglalkozás, ha másokat hallgatok, vagy elolvasok egy zenei cikket, és ez leköti az időm nagy részét. Egyébként elég gyorsan alkotok, egy darab lemezkész kidolgozása nagyjából három napot vesz igénybe.
– Festeni marad időd?
– Az is a járvány eredménye, hogy nincs koncert, bent ülök, és már elő is vettem a festőkészletet. Keresni kell a rendeléseket, és ha elkészítek egy rajzot, azt honorálják. Én már így akarok képzőművészettel foglalkozni: legyen bevétel is belőle. És ez a zenére is igaz. Azt a bizonytalanságot, ami a művészettel jár, és ami sokak számára ijesztőnek tűnik, az első körben el kell fogadni, s utána már nem mumus, ha ezzel együtt élsz. Sosem voltak komolyabb anyagi gondjaim, az is igaz, hogy nem éltem nagy lábon. Viszont ha a tizenkét gitárt, technikai kiegészítőket stb. számolom, akkor nem kevés pénz ment át a kezemen. Most már nem kell sokat befektetnem ahhoz, hogy „menjen a termelés”, így eljön az aratás ideje is. Felgyűltek a rajzok, festmények, ezért most már egy kiállításban gondolkodom, ha találok megfelelő helyet. A művészetben a folytonosság a lényeg, hogy megszakítás nélkül alkoss, mert csak akkor érsz el eredményt.
Varga András
Művésznevein Homonnai Varga András, András Vargas Nagybányán született 1969. május 12-én. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Vizuális Művészeti Akadémia Művészetpedagógia Szakán végezte 1990–1995 között. Festőművészként az elmúlt évtizedekben több egyéni és csoportos tárlata volt, színházi, bábszínházi előadások díszleteit tervezte. 1994-ben spanyolországi tanulmánykörutat tett Barcelonától Cádizig. 1990-től gitározik. A 90-es évek közepén Székelyudvarhelyen megalapította a Guadalquivir nevű gitártriót, amellyel számos fellépése volt Romániában és Magyarországon. 2004-ben alapította a Verde del Mar együttest. Gitárművészként számtalan koncert, lemez, rádiófelvétel fűződik nevéhez, ugyanakkor színházi előadások zenéjét is jegyzi.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!