Életem ajándéka a cserkészet – beszélgetés Borbándi Erika magyarlapádi lelkipásztorral

életre szóló kalandja lett. Szerintem minden Ipolynyéken kezdődött. Mai napig hálás vagyok ezért, szeretettel, örömmel emlékezem mindazokra, akiket ott megismerhettem, akik befogadtak, tanítottak és egyúttal útra indítottak.

– Mióta foglalkozol komolyabban a cserkészettel?
– Amióta van cserkészcsapat Magyarlapádon. Hogy mennyire komolyan, nem tudom megítélni, inkább úgy fogalmazok, hogy tevékenykedem, amikor kell, teszem, amit lehet, s amire szükség van. Öröm számomra, amikor meghívnak törzstagnak a vezetőképző táborokba, ahol folyamatosan készülni, tanulni, odafigyelni, újratervezni, tanítani kell – egyszerre vidáman és megfontoltan. Minden tábor nagy kihívást jelent, akár kiscserkésztanyázás, akár MCSSZF STVK-táborról (Magyar Cserkész Szövetség Fóruma Segédtiszt Vezetőképző) legyen szó.

– Az országos szövetség etikai bizottságának vagy tagja. Ilyen minőségedben mi a munkád, milyen kihívásokkal, gondokkal szembesültél?
– A bizottságban helyet kapott katolikus egyházi képviselő is, én református lelkipásztor vagyok, talán ezért gondolták úgy, hogy felkérnek erre a tisztségre. A szövetség élete folyamatosan alakul, változik, a tevékenységeknek biztosítani kell az anyagi hátterét, a pályázatok világában élünk, bármi megtörténhet, ezért meghatározott feladatköröm van. Többször kellett szavazni, dönteni akkor, amikor valamilyen nagyobb beruházásra került sor a szövetségben. Fegyelmi ügyek nem voltak, így örömmel mondhatom, hogy ebben a minőségemben nem voltam túlterhelt.

A világ minden táján testvérekre lelhet, vagy azzá válhat még idegenek között is…Ugyanakkor ne feledje azt sem, hogy bármilyen rossz is történjen velünk, Isten azt javunkra tudja fordítani. Annak idején Magyarországon is betiltották a cserkészetet, ez pedig nem a végét jelentette a mozgalomnak, hanem az lett a magvetés pillanata. Bárhová menekültek a cserkészek (sok helyen hontalanokká, száműzöttekké váltak), mindenhol beindították a cserkészetet, minden kontinensen léteznek magyar cserkészek, testvérek. A mag mindenhol újra kicsirázott. Mert aki egyszer tényleg megízleli, megszereti a cserkészetet, az nem felejtheti.

– Lehetett-e használni az ott tapasztaltakat az itteni munkában?
Igen. Hiszen mi itt Erdélyben is szórványban, kisebbségként élünk, a megmaradásunk forog kockán.

– Létezik-e valamilyen kapcsolat egyház és cserkészet között?
– Az egyház lehet befogadó, támogató közösség a cserkészközösség számára, a cserkészet pedig lehet jövőt hordozó közösség az egyház számára. Közös bennük az Istenbe vetett hit, a remény, hogy mindig lehet jobban, szebben, emberhez méltóan élni. Úgy látom ezt a kapcsolatot, mint kis és nagy testvér kapcsolatát, az a jó, hogy vannak egymásnak, testvérek lehetnek. Sok jót lehet kihozni e kapcsolatból.

– Miért javasolnád a szülőknek, hogy gyerekeiket cserkészetre küldjék?
– Azért, hogy legyenek élő közösségben, a természetben, és játszva tanulhassanak, vidáman fejlődjenek, ne féljenek, szeressenek és életrevalók legyenek.