– Mikor és miért bukkant fel először a régióban?
– 1983-ban jártam első alkalommal Magyarországon úgynevezett politikai turistaként. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége nemcsak az amerikaikat célozta, de a szovjet atomfegyverkezést is. Bátor cselekedet volt ez, hiszen nekünk nyugaton könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon azért veszélyesnek számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, a csoport angol partnerei ugyanis nem akartak nehézségeket okozni nekik, ezért semmilyen elérhetőséget nem adtak ki. Az első napon a barátnőmmel ültünk egy budai borozóban, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Mint kiderült, Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Csak részben. Én akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes volna Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem vonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. Egy fiatal párral utaztam együtt a hálókocsifülkében, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba fogok, de a Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt az ön cikkeire?
– Ez sem volt ennyire egyértelmű. Elmentem a BBC-hez, ahol bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s szabadúszóként küldhetek cikkeket. A The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben tanultam magyarul, próbáltam felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a tömeget, elég nagy botrány lett belőle. A BBC és a Financial Times hozta le az ott készült anyagomat.
– Mennyi időt adott akkoriban a kommunista tábor fennmaradásának?
– Roppant izgalmas időszak volt, az újságíró számára maga a paradicsom. Minden, amit írtam, exkluzív volt, mivel sokáig én voltam az egyetlen nyugati tudósító Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazva érződött, hogy hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mégis mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, hogy közben írok egy könyvet a változásokról. Amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen a Nagy Imre-temetésen, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelesség” gyanánt került az érdeklődése fókuszába?
– Először magánemberként, egy kis Polski Fiat utasaként jöttem Romániába 1986-ban, magyar barátaimmal kis falvakat látogattunk, akkor lettem szerelmes Erdélybe. Egy évvel később, húsvét tájékán már újságíróként, egy iași-i diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében.” Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kolléga kíséretében utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt, már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautó-gyári tüntetésekről. Bejelentett terveink között rutininterjúkat szerepeltettünk a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában egy sörözés közben az egyik diplomata igen diszkréten odacsúsztatott egy névjegykártyát, s mutatta, hogy fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt, nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről hívom, kollégám a UPI-tól van, mire ő megadta a lakcímét.
– Mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön megkérdezte: tudják, ki vagyok én? Mire mi, nyilván, hogy nem. Készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Egy jelentős karrierrel rendelkező nagy kommunista életrajzát olvashattuk el. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem lesznek változások, a Román Kommunista Párt a lengyelországi sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– És mi fogadta önöket Brassóban?
– Egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel ott egészen közelről követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy sétálunk a Fekete-templom körül térképpel a kezünkben, s olyan fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A legtöbben menekültek előlünk, de akadtak olyanok is, akik azt mondták, hogy egyenesen, majd balra, tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy férfit, aki megkérdezte, hol lakunk, majd találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Odamentünk, ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban szálltunk fel a buszra, és mentünk utána a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. Jól beszélt angolul, és részt vett a tüntetésen.
– Könnyen megúszták...
– Összességében igen. Az esti vonattal készültem vissza Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De megvolt a sztori, megvolt a Brucan-beszélgetés, már csak ki kellett valahogy juttatni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondoltam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt, s mivel már 36 órája állandó készültségben voltam, mélyen elaludtam. Arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben a Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. Szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogy: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett elmondta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig, ha én beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak.
– A ’89-es bukaresti események hol érték?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már ’90 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, kíváncsian, hogy mi lesz ezentúl ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásig.
– Mekkora a nyugati közvélemény ráfigyelése ma a romániai magyarságra?
– Ma nem téma nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében ’90 óta Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes. Sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk ettől kevesebbek.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!