Baj, ha közismert tényekről kell vitatkozni – Vincze Gábor történész a kommunista örökséggel való szembenézésről

Mivel idejében kialakítottak maguk körül egy történészi iskolát, ezzel kinevelték utódaikat is, akik hasonlóképpen gondolkodnak, hasonló a történelemszemléletük, mint az általam „ókádáristának” tartott történészeké. E fiatalabb nemzedék előbb-utóbb „belenőtt” a vezető pozíciókba. Összességében tehát felemás „szakmai rendszerváltásról” beszélhetünk.

– A szakma mennyire rabja a különböző ideológiáknak? Más-más módon viszonyul például egy baloldali és egy jobboldali történész a Tanácsköztársaság megítéléséhez?
– A jelenkortörténészek idősebb nemzedékeinek tagjai – és tanítványaik – nem tudták, és nem is akarták levetkőzni régi beidegződéseiket. Két példát említenék. A kollégák egy része még mindig „történelmi szükségszerűségnek” tartja a Magyar Királyság 1918-as szétesését. Én nem hiszek a marxista „történelmi szükségszerűségben”… Ami pedig a Tanácsköztársaságot illeti, a balliberális történészek tavaly is csak „maszatoltak”, a vörös terror helyett inkább lényegtelen kérdésekkel – például a „vörös propagandával” – foglalkoztak. Az is sokatmondó, hogy a kommunista emigráció hazaáruló, aljas aknamunkájával utoljára az 1920-as években foglalkozott egy akkor már ismert fiatal – középkorász-koraújkorász – történész, Mályusz Elemér. Egyébként a történész szakma nem a 2 X 2 = 4 logikája alapján működik. A múltat nemzedékről nemzedékre újragondolják. A megtörtént, ismert eseményeket különbözőképpen lehet értékelni. Ezzel nincs is gond.

Sajnos a hazai balliberális és nemzeti konzervatív szemléletű történészek között azért nem látni értelmes szakmai párbeszédet, mert még mindig ott tartunk, hogy alapvető tényekről és nem azok értelmezéséről folyik a vita.

Ennek ellenére a hazai történészek összehasonlíthatatlanul szabadabban dolgozhattak, mint romániai kollégáik. Ha az utóbbi 30 év fejleményeit vesszük tekintetbe, egy érdekes különbség látható a hazai és a román történészek között. Nálunk az 1989 előtti marxista történészek a neoliberális „divatirányok” hívei lettek, míg a román jelenkortörténészek – az ottani „régi gárda” tagjai – 1989 óta nem képesek, de nem is akarnak megszabadulni a csausiszta-soviniszta gondolkodásmódtól. Van persze néhány ritka kivétel – elég, ha csak a közismert Lucian Boia nevét említem –, és a fiatal román történésznemzedék is kevéssé tűnik „fertőzöttnek”.

– A magyarországi közéletben több évtizedes vita övezi néhány baloldali „ikon” megítélését. A legtöbb vita Szabó Ervin személye körül alakult ki, akit a bal- és a jobboldal teljesen más szemszögből ítél meg. Lehet-e szó kompromisszumos megoldásról?
– Nem értem, milyen kompromisszumos megoldásról beszélhetünk a kérdés kapcsán. Induljunk ki a tényekből. Ami a fővárosi könyvtár fejlesztését, könyvtárszervezői munkásságát illeti, a Horthy-korszakbeli utódai lényegesen fontosabb szerepet töltöttek be az intézmény történetében, mint ő. Az más kérdés, hogy ezt a tényt 1945 után el kellett felejteni. A politikai tevékenységével kapcsolatban nem árt tudni: jelentős szerepet játszott a Kun Béla nevével fémjelzett 1919-es Tanácsköztársaság szellemi előkészítésében. Számos tanítványa fontos pozíciót töltött be a „proletárdiktatúrában”. Az is tény, hogy részese volt egy 1917-es Tisza István elleni – szerencsére meg nem valósult – merénylet előkészítésének. Védelmében részben azt szokás felhozni balliberális oldalról, hogy nem lehetett kommunista, hiszen a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakítása előtt pár héttel elhunyt, és ő különben is anarcho-szindikalista volt. Nem hiszem, hogy a végeredményt tekintve ez olyan nagy különbség lenne. Azt se feledjük, hogy jelentős szerepe volt Marx és Engels egyes művei, például a Kommunista Kiáltvány hazai terjesztésében. Mintha ma valaki Saul Alinsky vagy Szrgya Popovics hírhedett programját terjesztené… Szerintem

– Hasonló vita alakult ki Ságvári Endréről, akit magyar csendőrök lőttek le Budapesten a 2. világháború idején. Hős, áldozat vagy mai szóhasználattal élve terrorista volt?
– Ságvári Endrével kapcsolatban is le kell szögezni néhány tényt. Ő a második világháború alatt annak az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjának volt egyik vezető személyisége, amelyet – a Komintern nevű „világpárt” által – Moszkvából irányítottak. Ő is a sztálinista totalitarizmus híve volt. Fegyelmezett pártkatonaként szó nélkül elfogadta az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumot. Akkor – akárcsak a Moszkvához hű sok millió többi kommunista – még nem volt „antifasiszta harcos”… Ami pedig a halálát illeti, le kell szögezni: véletlenül bukott le, nem is ő utána nyomoztak. Ha 1944. július 27-én nem kapja elő nagy kaliberű pisztolyát, és nem kezd el összevissza lövöldözni – melynek következtében két csendőrt súlyosan megsebesített, egy rendőr pedig belehalt a sérülésébe –, feltételezhetően élve úszta volna meg 1944–45-öt.
Én azt is valószínűsítem, hogy

Összefoglalva: Ságvári Endre nem tekinthető „antifasiszta mártírnak”, ő közönséges rendőrgyilkos volt.

– Magyarországon ma is vita zajlik a kommunistákról elnevezett utca- és intézménynevek megváltoztatásáról. A létező törvény ellenére nagy az ellenállás, az MTA sok régi „hőst” védelmez. Hogyan látja a továbblépés lehetőségét?
– Nem az MTA BTK Történettudományi Intézetére kellett volna bízni azt, hogy milyen vállalhatatlan személyektől kell megszabadítani köztereinket. Szerintem az akadémia tagjainak nagy része „balra húz”, elfogult a bukott kommunista rezsim „hőseivel” kapcsolatban. Ráadásul sok esetben a vidéki, helyi kommunistákat – akikről mint a „munkásmozgalom régi harcosai”, „mártírjai” neveztek el köztereket – nem ismerik, tehát nem is tették fel arra az ominózus tiltólistára. Azt hiszem, szerencsésebb lett volna a vidéki levéltárakra vagy a Nemzeti Emlékezet Bizottságára bízni a munkát. Annak azonban nagyon örülök, hogy a Magyar Patrióták Közösségének fiatal tagjai nem hagyják annyiban ezt a dolgot.

– Sokat foglalkozik az erdélyi magyarság 20. századi történetével. A negyvenes évek második felében valóban egyféle menedéket látott az erdélyi magyarság a baloldali törekvésekben?
– Az ismét kisebbségi sorba kerülő észak-erdélyi magyarság egy kisebb részében élhettek illúziók. 1944–1945-ben ugyanis a két jobboldali történelmi párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt politikusai azt hitték, tovább lehet folytatni azt a magyarellenes politikát, amelyet a királydiktatúra bevezetése előtt végeztek. A Román Kommunista Párt (RKP) pedig taktikai okokból azt ígérte, hogy ha hatalomra kerül, megszűnik a romániai magyarság elnyomása, kisebbségi sorsban tartása és megvalósul a „nemzetiségi jogegyenlőség”. Persze az illúziók a negyvenes évek végére szertefoszlottak…

Az a baj, hogy 1989 végén, 1990 elején a magyar kisebbség vezetőinek egy része ismét az illúziói foglya lett – de ez már egy másik, a közelmúlt története…

– Hogyan ítéli meg az erdélyi magyar kommunista örökséggel való szembenézést?
– Az elmúlt két évtizedben óriási fejlődést tapasztaltam. Az 1990-es években egy kezemen meg tudtam számlálni a romániai magyar kisebbség 1945 utáni történelmével foglalkozó kutatókat. Szerencsére – azzal párhuzamosan, hogy megnyíltak a kutatók számára a vidéki és központi levéltárak – sok fiatal, tehetséges erdélyi magyar történész kezdett el dolgozni. A CNSAS Archívumának létrejötte egy újabb, jelentős mérföldkőnek bizonyult a kutatások szempontjából. Természetesen ez nemcsak a romániai magyarság, hanem az egész ország szempontjából így van. Szerintem a folyamatok biztatóak.

– Az elmúlt évtizedekben többször elhangzott a kommunizmus perének szükségessége, amit egyre többen illúziónak tartanak. Vajon le lehet zárni ezt a kort valamiféle közmegegyezéssel, ahogyan az a náci korszakkal történt?
– Nem rendelkezek a jövőbelátás képességével – de nem vagyok optimista. Egy darabig nem lesz ezen a téren semmiféle közmegegyezés. A nemzeti-konzervatív szemléletű történésznek az a feladata, hogy dolgozzon minél többet, majd tárja a nyilvánosság elé legfrissebb kutatási eredményeit, és bízzon abban, hogy azok szép lassan „leszivárognak” a „laikus társadalom” minél nagyobb részébe.