
Vincze Gábor: a történész szakmában még mindig ott tartunk, hogy alapvető tényekről és nem azok értelmezéséről folyik a vita
Fotó: Facebook.com / Vincze Gábor
A 20. század kutatójaként Vincze Gábor történész jó ismerője a magyar kommunista rendszer kiépülésének, a magyar–román viszony alakulásának, illetve a folyamatos elnyomással küzdő erdélyi magyarság útkeresésének. A Magyarországon élő kutatóval a történész szakmában ma is tetten érhető kommunista örökségről és a múlt „ideologikus” megítéléséről beszélgettünk.
2020. március 27., 21:372020. március 27., 21:37
2020. március 27., 21:382020. március 27., 21:38
– Hogyan ítéli meg a 20. századdal foglalkozó magyar történetírás „rendszerváltását”? Mennyire sikerült a kommunista időszak beidegződéseit levetkőzni?
– Annyiban történt rendszerváltás, hogy az 1989 előtti tabukérdések megszűntek. 1956-ot végre nem kellett „ellenforradalomnak” minősíteni, az 1944–45-ös szovjet megszállást pedig „felszabadulásnak”. És nem utolsósorban a szomszédos országokban élő magyarság 20. századi történetéről is lehetett szabadon írni. Meg kell azonban jegyeznem: azok az idősebb korosztályhoz tartozó történészek, akik a marxista történetírásba nőttek bele – azaz a Kádár-korszak uralkodó ideológiáját fogadták el –, egy-két kivételtől eltekintve nem tudták megváltoztatni gondolkodásukat. Ez nemcsak a jelenkortörténész szakmára igaz, hanem általában a véleményformáló értelmiség idősebb tagjaira és „szellemi örököseikre” is.
Mivel idejében kialakítottak maguk körül egy történészi iskolát, ezzel kinevelték utódaikat is, akik hasonlóképpen gondolkodnak, hasonló a történelemszemléletük, mint az általam „ókádáristának” tartott történészeké. E fiatalabb nemzedék előbb-utóbb „belenőtt” a vezető pozíciókba. Összességében tehát felemás „szakmai rendszerváltásról” beszélhetünk.
– A szakma mennyire rabja a különböző ideológiáknak? Más-más módon viszonyul például egy baloldali és egy jobboldali történész a Tanácsköztársaság megítéléséhez?
– A jelenkortörténészek idősebb nemzedékeinek tagjai – és tanítványaik – nem tudták, és nem is akarták levetkőzni régi beidegződéseiket. Két példát említenék. A kollégák egy része még mindig „történelmi szükségszerűségnek” tartja a Magyar Királyság 1918-as szétesését. Én nem hiszek a marxista „történelmi szükségszerűségben”… Ami pedig a Tanácsköztársaságot illeti, a balliberális történészek tavaly is csak „maszatoltak”, a vörös terror helyett inkább lényegtelen kérdésekkel – például a „vörös propagandával” – foglalkoztak. Az is sokatmondó, hogy a kommunista emigráció hazaáruló, aljas aknamunkájával utoljára az 1920-as években foglalkozott egy akkor már ismert fiatal – középkorász-koraújkorász – történész, Mályusz Elemér. Egyébként a történész szakma nem a 2 X 2 = 4 logikája alapján működik. A múltat nemzedékről nemzedékre újragondolják. A megtörtént, ismert eseményeket különbözőképpen lehet értékelni. Ezzel nincs is gond.
Sajnos a hazai balliberális és nemzeti konzervatív szemléletű történészek között azért nem látni értelmes szakmai párbeszédet, mert még mindig ott tartunk, hogy alapvető tényekről és nem azok értelmezéséről folyik a vita.
Ságvári Endre eltávolított szombathelyi szobra egy raktárban. Lassan halad a nagytakarítás
Fotó: Wikipédia
– A kommunista Romániában köztudottan állami elvárásoknak vetették alá a hivatalos történelemszemléletet, így sok területen nem beszélhetünk tárgyilagos és elfogulatlan történészi megközelítésről. Mennyire volt jellemző ez a Rákosi- és a Kádár-rendszerre?
– Sztálin életében a Rákosi- és a Gheorghe Gheorghiu-Dej-rezsimek történelemszemlélete nem különbözött egymástól: mindkettőt primitív, vulgármarxista-sztálinista, „osztályharcos” szemlélet jellemezte. (Akárcsak a többi „népi demokratikus” országban.) A különbség a két ország esetében akkor érhető tetten, amikor elkezdődik egyfajta szétfejlődés a 70-es években. Romániában egy neosztálinista fordulat következik be, kiegészítve azt a mind durvább kisebbségellenes sovinizmussal. A kádári Magyarországon közben egy lassú kulturális liberalizációs folyamatnak lehetünk tanúi. Vagyis az állampárt, illetve a kultúrát felügyelő hatóságok – pl. a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) agit-prop osztálya – a direkt pártutasítások helyett inkább csak felügyelték a történész szakmát. Az „osztályharcos” történelemszemlélettől lassan el lehetett szakadni. Persze
Ennek ellenére a hazai történészek összehasonlíthatatlanul szabadabban dolgozhattak, mint romániai kollégáik. Ha az utóbbi 30 év fejleményeit vesszük tekintetbe, egy érdekes különbség látható a hazai és a román történészek között. Nálunk az 1989 előtti marxista történészek a neoliberális „divatirányok” hívei lettek, míg a román jelenkortörténészek – az ottani „régi gárda” tagjai – 1989 óta nem képesek, de nem is akarnak megszabadulni a csausiszta-soviniszta gondolkodásmódtól. Van persze néhány ritka kivétel – elég, ha csak a közismert Lucian Boia nevét említem –, és a fiatal román történésznemzedék is kevéssé tűnik „fertőzöttnek”.
– A magyarországi közéletben több évtizedes vita övezi néhány baloldali „ikon” megítélését. A legtöbb vita Szabó Ervin személye körül alakult ki, akit a bal- és a jobboldal teljesen más szemszögből ítél meg. Lehet-e szó kompromisszumos megoldásról?
– Nem értem, milyen kompromisszumos megoldásról beszélhetünk a kérdés kapcsán. Induljunk ki a tényekből. Ami a fővárosi könyvtár fejlesztését, könyvtárszervezői munkásságát illeti, a Horthy-korszakbeli utódai lényegesen fontosabb szerepet töltöttek be az intézmény történetében, mint ő. Az más kérdés, hogy ezt a tényt 1945 után el kellett felejteni. A politikai tevékenységével kapcsolatban nem árt tudni: jelentős szerepet játszott a Kun Béla nevével fémjelzett 1919-es Tanácsköztársaság szellemi előkészítésében. Számos tanítványa fontos pozíciót töltött be a „proletárdiktatúrában”. Az is tény, hogy részese volt egy 1917-es Tisza István elleni – szerencsére meg nem valósult – merénylet előkészítésének. Védelmében részben azt szokás felhozni balliberális oldalról, hogy nem lehetett kommunista, hiszen a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakítása előtt pár héttel elhunyt, és ő különben is anarcho-szindikalista volt. Nem hiszem, hogy a végeredményt tekintve ez olyan nagy különbség lenne. Azt se feledjük, hogy jelentős szerepe volt Marx és Engels egyes művei, például a Kommunista Kiáltvány hazai terjesztésében. Mintha ma valaki Saul Alinsky vagy Szrgya Popovics hírhedett programját terjesztené… Szerintem
– Hasonló vita alakult ki Ságvári Endréről, akit magyar csendőrök lőttek le Budapesten a 2. világháború idején. Hős, áldozat vagy mai szóhasználattal élve terrorista volt?
– Ságvári Endrével kapcsolatban is le kell szögezni néhány tényt. Ő a második világháború alatt annak az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjának volt egyik vezető személyisége, amelyet – a Komintern nevű „világpárt” által – Moszkvából irányítottak. Ő is a sztálinista totalitarizmus híve volt. Fegyelmezett pártkatonaként szó nélkül elfogadta az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumot. Akkor – akárcsak a Moszkvához hű sok millió többi kommunista – még nem volt „antifasiszta harcos”… Ami pedig a halálát illeti, le kell szögezni: véletlenül bukott le, nem is ő utána nyomoztak. Ha 1944. július 27-én nem kapja elő nagy kaliberű pisztolyát, és nem kezd el összevissza lövöldözni – melynek következtében két csendőrt súlyosan megsebesített, egy rendőr pedig belehalt a sérülésébe –, feltételezhetően élve úszta volna meg 1944–45-öt.
Én azt is valószínűsítem, hogy
Összefoglalva: Ságvári Endre nem tekinthető „antifasiszta mártírnak”, ő közönséges rendőrgyilkos volt.
– Magyarországon ma is vita zajlik a kommunistákról elnevezett utca- és intézménynevek megváltoztatásáról. A létező törvény ellenére nagy az ellenállás, az MTA sok régi „hőst” védelmez. Hogyan látja a továbblépés lehetőségét?
– Nem az MTA BTK Történettudományi Intézetére kellett volna bízni azt, hogy milyen vállalhatatlan személyektől kell megszabadítani köztereinket. Szerintem az akadémia tagjainak nagy része „balra húz”, elfogult a bukott kommunista rezsim „hőseivel” kapcsolatban. Ráadásul sok esetben a vidéki, helyi kommunistákat – akikről mint a „munkásmozgalom régi harcosai”, „mártírjai” neveztek el köztereket – nem ismerik, tehát nem is tették fel arra az ominózus tiltólistára. Azt hiszem, szerencsésebb lett volna a vidéki levéltárakra vagy a Nemzeti Emlékezet Bizottságára bízni a munkát. Annak azonban nagyon örülök, hogy a Magyar Patrióták Közösségének fiatal tagjai nem hagyják annyiban ezt a dolgot.
– Sokat foglalkozik az erdélyi magyarság 20. századi történetével. A negyvenes évek második felében valóban egyféle menedéket látott az erdélyi magyarság a baloldali törekvésekben?
– Az ismét kisebbségi sorba kerülő észak-erdélyi magyarság egy kisebb részében élhettek illúziók. 1944–1945-ben ugyanis a két jobboldali történelmi párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt politikusai azt hitték, tovább lehet folytatni azt a magyarellenes politikát, amelyet a királydiktatúra bevezetése előtt végeztek. A Román Kommunista Párt (RKP) pedig taktikai okokból azt ígérte, hogy ha hatalomra kerül, megszűnik a romániai magyarság elnyomása, kisebbségi sorsban tartása és megvalósul a „nemzetiségi jogegyenlőség”. Persze az illúziók a negyvenes évek végére szertefoszlottak…
Az a baj, hogy 1989 végén, 1990 elején a magyar kisebbség vezetőinek egy része ismét az illúziói foglya lett – de ez már egy másik, a közelmúlt története…
– Hogyan ítéli meg az erdélyi magyar kommunista örökséggel való szembenézést?
– Az elmúlt két évtizedben óriási fejlődést tapasztaltam. Az 1990-es években egy kezemen meg tudtam számlálni a romániai magyar kisebbség 1945 utáni történelmével foglalkozó kutatókat. Szerencsére – azzal párhuzamosan, hogy megnyíltak a kutatók számára a vidéki és központi levéltárak – sok fiatal, tehetséges erdélyi magyar történész kezdett el dolgozni. A CNSAS Archívumának létrejötte egy újabb, jelentős mérföldkőnek bizonyult a kutatások szempontjából. Természetesen ez nemcsak a romániai magyarság, hanem az egész ország szempontjából így van. Szerintem a folyamatok biztatóak.
– Az elmúlt évtizedekben többször elhangzott a kommunizmus perének szükségessége, amit egyre többen illúziónak tartanak. Vajon le lehet zárni ezt a kort valamiféle közmegegyezéssel, ahogyan az a náci korszakkal történt?
– Nem rendelkezek a jövőbelátás képességével – de nem vagyok optimista. Egy darabig nem lesz ezen a téren semmiféle közmegegyezés. A nemzeti-konzervatív szemléletű történésznek az a feladata, hogy dolgozzon minél többet, majd tárja a nyilvánosság elé legfrissebb kutatási eredményeit, és bízzon abban, hogy azok szép lassan „leszivárognak” a „laikus társadalom” minél nagyobb részébe.
Vincze Gábor
A szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán diplomázott 1991-ben, 2005-ig az egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének kisebbségtörténeti szakreferense volt. Az 1995–96-os tanévben a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem vendégtanára. 2006 és 2014 között a hódmezővásárhelyi Emlékpont muzeológus-történésze. Ezt követően az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark történészeként dolgozott, ahonnan 2019-ben visszatért előző munkahelyére. 2010 márciusától egy évig a Nagy Magyarország történelmi magazin főszerkesztője. Nős, két gyermek édesapja. Közel két évtizedig az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetét, Bukarest magyarságpolitikáját, az 1945 utáni magyar–román párt- és államközi kapcsolatait kutatta. Az utóbbi években állambiztonsági ügyekkel, a csendőrök 1945 utáni sorsával foglalkozik. Önállóan vagy szerzőtársakkal, magyarul, románul, illetve angolul 19 könyve és mintegy 150 publikációja jelent meg.
A szerdai átmeneti felfrissülés után ismét erősödik a hőség Erdélyben. Csütörtöktől napos, száraz idő várható, a hétvégére pedig több helyen 33 fokig emelkedhet a hőmérséklet. A jövő hét elején a kánikula tovább fokozódhat.
Néhány nap leforgása alatt másodszor vallott kudarcot a román államfő kormányalakítási kísérlete, ami a válság mélyülésén túlmenően lesújtó képet nyújt az elnök makulátlannak hitt politikai-erkölcsi felfogásáról is.
Miközben az Egyesült Államok a futball-világbajnokságra érkező játékosokat, bírókat és szurkolókat példátlan szigorral szűri a határain, saját utcáin továbbra is ezrek esnek erőszakos bűncselekmények áldozatául.
Téli beszámolómat azzal zártam, hogy az ott szerzett benyomások olyan mély nyomot hagytak bennünk, hogy még vissza kell térnünk. Ez az elhatározás azonban nem maradt sokáig puszta vágy: néhány hónappal később ismét Genf felé vezetett az utunk.
Miközben sokan még mindig nehezen tudják elhinni, hogy 2026-ban egy EU-tagállamban megtörténhet, hogy a falat áttörve lakoltatnak ki a hatóságok egy magyar egyházi vezetőt, olyan hangok is hallatszanak, amelyek őt teszik felelőssé a történtekért.
Az Európai Parlamentben tartott eszmecserén európai képviselők és az Egyesült Arab Emírségek szélsőségesség és terrorizmus elleni küzdelemért felelős különmegbízottja a radikalizmus és a demokratikus ellenálló képesség kérdéseit vitatták meg.
Rekordbírság a bankoknak, perrel fenyegető pénzintézetek, kártérítéssel hitegetett ügyfelek: a ROBOR-ügy egyszerre pénzügyi, jogi és bizalmi botrány az általunk is mohón táplált pénzéhes világunkban.
Még nyárias meleg és helyenként 30 fok feletti hőmérséklet várható szerdán, ám a hét második felében markáns változás következik az időjárásban. Több hullámban érkező frontok miatt záporokra, zivatarokra és megerősödő szélre kell készülni.
Migrén, álmatlanság, szorongás, klimax – egyre többen próbálják ki az gyógypiercinget, amikor gyógyszermentes megoldást keresnek régóta fennálló panaszaikra. A módszer sokak életminőségét javítja, az orvosok azonban óvatosságra intenek.
Bár a színházi nyelvnek „nincs nemzetisége”, mégis egyfajta küldetés magyar darabokat színre vinni olyan közegben, amelyben alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerik a magyar kultúrát – vallja Tapasztó Ernő.
szóljon hozzá!