A zene és a tudomány még szabad

 – Mint sokan mások a korosztályunkból, te sem újságírónak, rádiósnak készültél, hanem biológusnak. Mi vezetett arra a pályára?

– A természettudományokat – földrajz, biológia, természetrajz – az iskolában is kedveltem, de az egyetemre való bejutás csak a negyedik nekifutásra sikerült. Természettudomá­nyok és mezőgazdaság – így hívták hivatalosan a szakot, és az „új ember” formálásának volt az egyik intézménye a kommunista diktatúrában. Hogy mennyire új és sokoldalú emberek voltunk, jelzi, hogy ipari líceumban végeztünk, tehát mindent egybevetve akár esztergályos, tanár vagy mezőgazdász is lehettem volna. Elvégeztem levelező tagozaton az egyetemet, közben dolgoztam a botanikus kertben, a Babeş parkban, a postán, az agronómián és öt és fél évet a rehabilitációs kórház ortopéd osztályán, mint ápoló, gipszes, „takarítónő”, műtős. 1989-ben fejeztem be tanulmányaimat, és elvittek hat hónapra katonaságba.

– A rendszerváltás a hadseregben ért. Hogyan élted meg?

– Zilahra soroztak be, ahol áldozatok és nagyobb felhajtás nem volt, de stressz akadt bőven. Nagyjából egy hónapig voltunk riadókészültségben: bakanccsal a lábunkon és gépfegyverrel a hasunkon aludtunk, időnként mókusokra lövöldöztünk, mert azt hittük, terroristák. Egy erdő szélén járőröztünk, és volt olyan katona, aki mindenre lőtt, ami mozgott, de tulajdonképpen ma sem tudom, mire.

– 1990-ben leszereltél. Azonnal a rádióhoz kerültél?

– Miután hazajöttem Kolozsvárra, visszamentem a kórházba dolgozni. Volt egy diplomám, ami elvileg tanári képesítést adott, és ebbe belefért volna az is, hogy mezőgazdasági iskolában tanítsak. Viszont olyan nagy zűr volt akkoriban a tanügyben, hogy bár sok állást meghirdettek, Kolozs megyében valahogy nem került hely számomra, messzebb pedig nem akartam menni. A kórházi fizetésből és a „mellékesből” elég jól meg lehetett élni, hiszen nem titok, hogy egy sebészeten csurran-cseppen mindenkinek. Végül is Essig Józsefnek köszönhetem a rádiót, aki már ott dolgozott, és egy nap megkérdezte, nem lenne-e kedvem bemenni, mert éppen személyzetbővítés van. Rádiót mindig szerettem hallgatni, de féltem is, mert izgulós típus vagyok, és elképzelni sem tudtam, hogy nyilvánosan beszéljek a rádióban. A kíváncsiság mégis rávett, hogy elmenjek a Donát úti stúdióba. 1990 szeptemberében volt a versenyvizsga, négy helyet hirdettek meg, és rengetegen jelentkeztek. Általános műveltségből írtunk tesztet, készítettek velünk egy interjút, majd nekünk kellett a vizsgabizottság egyik tagjával beszélgetnünk, illetve egy riportot írtunk Leégett a tűzoltókaszárnya címmel. Később kiderült, hogy az utóbbival nyertem meg a négy hely egyikét. Az interjúm is sikerült: akkoriban sokat hallgattam a Kossuth Rádiót, és onnan „lestem el”, miket kell kérdezni. Nem kezdtük azonnal a munkát, mert kerethiányra hivatkozva várólistára kerültünk. Fél évre rá ismét behívtak, újabb felvételit tartottak, és ugyanannak a négy embernek sikerült. Megint eltelt több mint fél év, mire munkába álltunk.

– Generációváltás történt akkor a sajtóban. Volt kitől megtanulni a szakmát?

– A nagy öregek egy része még dolgozott: Sebesi Imre, Muzsnay Magda, Kovács Ferenc, Kalinovszky Dezső, a technikus Bain Kabán Ilona, és még sorolhatnám. Elvárták tőlünk, hogy fiatalosabb stílust hozzunk, de ez nehéz volt, hiszen a rádiózásban semmi tapasztalatunk nem volt, az újak közül mindenki csak rádióhallgató volt azelőtt.

– Hogyan osztották le a témákat és a szakterületeket?

– Megkérdezték, ki mit szeret. Én azt mondtam, szeretem a kultúrát, a komolyzenét, a tudományt, bármit, ami engem is fejleszthet, és talán én is tovább tudok adni valamit a hallgatók felé. Nem akarom oktatni a hallgatókat, hanem olyan embereket szeretnék felkeresni, akikkel el lehet beszélgetni érdekes témákról. Ezeknél a témáknál maradtam az utóbbi két és fél évtizedben, és idén májustól immár nótaműsort is vezetek, minden vasárnap este 9 órától hallható.

– Honnan származik a zenei vonzódásod?

– Teljesen botfülűként a hangjegyeket sem ismerem, ezért nem is mondom soha, hogy zenei szakértő vagyok. Hangszereim a magnó, a lemezjátszó, a kazettás magnó és a CD-lejátszó, ők zenélnek helyettem. De azt elismerem, hogy zenerajongó vagyok, és a rajongók fülével szerkesztek zenét. Az ízlések persze különböznek, mindig igyekeztem úgy összeállítani a műsorokat, hogy ne csak az én ízlésemet tükrözzék. Nyilván elsősorban olyan zenéim vannak, amit én szeretek, de törekszem a változatosságra. Ezt mutatja az új nótaműsor, ami ugyan nem a kedvenc műfajom, de tudom, hogy sokan igénylik, főleg az idősebb nemzedék tagjai.

– Kik a kedvenc zeneszerzőid?