A hamis ideálok kudarchoz vezetnek

Az én időmben, amikor az ideológiai nyomást is érzékeltem, a példaképeket csak a könyvekben találtam meg. Lenyűgözött például Vasile Părvan, Hannah Arendt, Stefan Zweig és mások életrajza. Ma is azt mondom diákjaimnak, hogy kellenek az ideálok. Ne azt akard, hogy egy közönséges középiskolai tanár legyél, hanem egy Einstein. Ha ennek töredékét éred el, már vagy valaki a szakmádban.

– Egy nagyravágyó fiatal számára nem volt kiábrándító az a rendszer?

– Nem vagyok depresszióra hajlamos, de nyilván néha engem is elkapott a kétségbeesés. Nem is értem azokat, akik jelentéktelen dolgok miatt összeomlanak. Tisztában vagyok azzal, hogy semmi esélyünk kikerülni a halált, de ettől még alapvetően vidám, elégedett ember vagyok. Akkoriban sem voltam más. Fiatalok voltunk, másképp éltük meg a dolgokat, mint egy családos ember. Egyetemi hallgatóként csak arra gondoltam, hogy célomat elérjem. Néha ma is mondják, hogy túlságosan elmélyülök a munkában. Ezt másként nem tudom végezni. Egyetlen dologtól féltem: nehogy tanárként vidékre kerüljek, mert akkor nem lenne lehetőségem képezni magam.

De szerencsés voltam: már az egyetemen lehetőségem volt a közlésre, tanáraim támogattak. Szerencsémre megyeszékhelyre, Vaslui-ra helyeztek ki, ez viszonylag közel volt Jászvásárhoz, így bejárhattam a könyvtárba, tarthattam a kapcsolatot a professzoraimmal. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel is, akit ugyancsak oda helyeztek tanárnak, és abban az időben jelent meg az első történelmi tárgyú kötetem is.

– Nem volt önök számára kicsi Vaslui?

– Hamar felvetődött, hogy onnan meg kell szabadulni. Feleségemnek mindig kolozsvári személyazonosságija volt, és létezett egy olyan törvény, hogy az illető visszatérhetett abba a városba, amelyik a személyiben szerepelt. Lehetősége adódott arra, hogy egy kolozsvári középiskolába helyezkedjen el, ugyanakkor én megpályáztam egy egyetemi tanári állást Jászvásárban. Úgy határoztunk, odamegyünk, ahol hamarabb kap valamelyikünk munkahelyet.

– Felesége magyar. Egy kulturálisan sokszínű városban, Kolozsváron laknak, ön bejárta a fél világot. Hogyan látja, a sokat hangozta­tott multikultu­ra­liz­mus­nak van jövője?

– Van, hiszen a gyakorlatban létezik, de elméleti bázisa csak a múlt század 90-es éveitől létezik. Én nem is használom a „kisebbség” jelzőt, hiszen ez mennyiségre vonatkozik, és engem jobban érdekel a minőség, mint a mennyiség. Inkább azt mondom, etnokulturális csoport. A csoport az érdekes, amelyik a kultúrát ápolja. Jó példa erre Torockó, ahol azonnal szembetűnik egy nemzetiség építészeti kultúrája.

Románia pedig a leginkább az, hiszen az ország modernizációja csupán a kisegyesülés, tehát 1859 után kezdődött, és hatalmas erőfeszítést igényelt. Az állam csak úgy tudta biztosítani működését, hogy azokhoz a román fiatalokhoz fordult, akiket még az 1848-as forradalom idején külföldre küldött tanulni. A román értelmiség képzésének feladata a Nyugatra hárult, hiszen az első román egyetem csupán 1864-ben alakult. Spiru Haret 20. század eleji tanügyi reformjai előtt a román oktatás senki számára nem volt vonzó, így aztán a fiatalok külföldre mentek tanulni, ott képezték a román értelmiségi elitet. A kérdés csak az: mennyit köszönhetünk Franciaországnak, mennyit Németországnak, ahol a legtöbben tanultak? Mindezek alapján elmondhatjuk: Románia a multikulturalizmus terméke. A román nemzet úgy épült fel, hogy mindenhonnan átvett valamit. Sajnos ezt a dolgot nem kezeljük a helyén.

– Egyetemen tanít, sokat publikál, konferenciákra jár. Hogyan jutott eszébe, hogy megpályázza a múzeumigazgatói tisztséget?

– Valószínűleg sokan arra gondoltak, van itt valaki, aki nem tud betelni a tisztségekkel. Erről szó sincs. Anyagi vonzata sincs, hiszen az akadémia alkalmazásában sokkal jobban kerestem azelőtt, nem beszélve a külföldi utakról, ösztöndíjakról. Amikor kiírták erre az állásra a versenyt, sok kulturális téren tevékenykedő ember keresett meg, hogy jó lenne, ha megpályáznám, mivel itt semmi sem történik. Azt mondták: nekem vannak külföldi kapcsolataim, hátha tudok változtatni a múzeum helyzetén. Valahogy meggyőztek. Nem volt ebben semmi meglepő, egyetemistaként történetesen művészként kerestem a kenyeremet, a nyolcvanas években rengeteget rajzoltam folyóiratoknak vagy múzeumok megbízásából. Elnyertem az igazgatói tisztséget, de sok minden csak utólag derült ki. Egy majdnem lefejezett Szépművészeti Múzeumot találtam, ahonnan sokan felmondással távoztak, azelőtt botrányok voltak. Éppen akkor pályázott Kolozsvár az Európa Kulturális Fővárosa címre, és nyilván ebben a múzeumnak is részt kellett vennie. Nem volt könnyű belevágni a feladatba, hat hónapig szinte ki sem mozdultam az irodából. El kellett nyernem az emberek bizalmát, hiszen az intézmény nem az igazgatóé, a munkatársak segítsége nélkül semmire sem viszed. Hangsúlyozom: ők nem az alkalmazottaim, hanem a társaim. Sok mindent helyre kellett hozni: csupán két muzeológus dolgozott itt, egyik sem magyar anyanyelvű. Ezen is változtattunk, szükség volt magyarul tudó szakemberre, hiszen a múzeumnak a magyar öröksége is gazdag. Ma már egyensúlyban vagyunk. A 14 ezer műkincs egy részét elkezdtük restaurálni, a gyűjteményt pedig új alkotásokkal bővítjük. Amikor idekerültem, az egyik legelső dolgom a régi magyar Casino portréképeinek restaurálása volt. E festményeken az erdélyi művelődési élet legjelentősebb képviselői láthatók. Elővettünk olyan darabokat, amelyeket 1918 óta nem láthatott a közönség: ilyenek Erzsébet királyné (Sissi) és Ferenc József mellszobra. Nagyon könnyű igazgatóként pózolni, annál nehezebb tárgyalni, pénzt szerezni, alkudni, felelősséget vállalni. Ha sok kiállítást szervezünk, akkor több látogatónk lesz, és nagyobb bevételre teszünk szert. A Bánffy-palota termeit ki kell használni. Ugyanakkor teret kell adni a művészeknek. Nem akartam például elhinni, hogy a Barabás Miklós Céh soha nem állított ki a Szépművészeti Múzeumban. Most már ez is megtörtént, gyűjteményes kiállításuk volt.

– A múzeumnak helyt adó Bánffy-palota elég rozoga állapotban van. Mi lesz a sorsa?

– Egyik része restitúciós ügy alapját képezte. Szerintem ez álprobléma, hiszen a palota nem csak a múzeumi részből áll, az egyik felében lakások voltak. Utánanéztem, és annak egészen más a telekkönyve. Ám azáltal, hogy van egy visszaszolgáltatási kérelem, minden befektetés szünetel. A megyei tanács vezetése megértette a problémát, és a múzeum a következő tíz évre megkapta a palotát haszonbérbe. Belül már történtek felújítások, reméljük, hamarosan hozzákezdünk a homlokzat restauráláshoz is.