Fábián Tibor gyerekszemmel írta meg a ’80-as évek Ceauşescu-rendszerének visszásságait
Fotó: Molnár Judit
Rendszeresen közöl erdélyi lapokban, lelkipásztorként szolgál, újságírószakot is végzett, több gyűjteményes kötete jelent meg, legutóbb pedig szatírát és kalandregényt írt. Fábián Tibor lelkipásztor-újságíróval beszélgettünk.
2022. január 02., 15:302022. január 02., 15:30
2022. január 02., 15:572022. január 02., 15:57
– Újságíróként kezdted, majd a teológia felé fordultál. Mi ösztönzött erre?
– Egykori lelkészem elém állt a konfirmációi fényképek készítésekor, ahogy ott álldogáltam a társaimmal galambszürke öltönyömben, és édesanyám által nem tudom honnan kerített csokornyakkendőben, és egyszer csak megkérdezett: nem akarsz te pap lenni? Én pedig akkor, 12 éves gyerekfejjel egy határozott „nem” mögé bújtam. Talán túl váratlanul, előkészítetlenül ért a kérdés. Érdekes, azóta is elsőre nemet mondok a váratlan kérdésekre... Meg kellett hát érnie bennem az elhatározásnak. Kellett néhány olyan élethelyzet, kitérő, amely azt jelezte: hiába futok, hajózok, rohanok Tarsisba, az Úr Isten kitartóan küld a helyemre. Talán ezért is Jónás az egyik kedvenc bibliai személyiségem, mert azt jelképezi számomra: a sok vívódás, sodródás ellenére sem mond le rólunk az Úr, mígnem megérkezünk oda, ahol lennünk kell és ahová eredetileg is küldött. Vagyis amit egykor 12 évesen nem értettem, és amire éppen ezért sietősen nemet mondtam, arra most végre határozottan ki tudom mondani az igent.
– Az elmúlt években interjúköteted, különböző írásaidat tartalmazó könyveid jelentek meg. Legutóbb azonban valami mással lepted meg az olvasókat. Miről van szó?
– Már újságírói pályám kezdetétől közöltem egyházi lapokban is. Talált a szó, szerkesztői és netán olvasói igény is volt, van az írásaimra, így azóta is tart, ez az immár felnőttkorba lépett kapcsolat. Időközben úgy alakult, hogy lassan az újságírásról a prózaírásra helyeztem a hangsúlyt. Mostanság főleg mai élethelyzeteket felvázoló, elgondolkodtatni próbáló, rövid jegyzeteket írok. Kis stációk arról, hol tart a világ és benne az életünk. Az első négy alkalommal még különböző sajtóműfajokat: interjút, glosszát, publicisztikát, tárcát válogattam kötetbe. Most úgy esett, hogy ősz folyamán egyszerre két könyvem is megjelent, mindkettő a Tortoma Kiadó gondozásában. A Ceausescu elvtárs, pajtás szatirikus regény, amelynek főszereplője maga a diktátor, míg a Guyana szörnyei hamisítatlan lektűr, egy fordulatokban gazdag misztikus kalandregény.
– Nem vagy kalandvágyó típus. Honnan jött az ötlet, hogy kalandregényt írj?
– A Guyanát 2020 őszén írtam. Már nem is tudom hányadik Covid-hullám idején. Szeretek csavarogni a műfajok között. Mindig kell valami új kihívás. Éppen túl voltam a Ceaușescu házaspár utolsó napjait végigkövető történelmi drámám megírásán, és abban a felfokozott állapotban úgy éreztem, kell valami könnyedebb műfaj és téma. El is döntöttem, hogy pihenésképpen kalandregényt írok. Az olvasók nagy része amúgy is a lektűrt kedveli, és a klasszikusok nyomán tudjuk: ebben a műfajban is lehet üzenni, értéket közvetíteni. És igazam lett, mert nagyon élveztem az alkotási folyamatot. Különösen érdekes volt megélni, hogy egy-egy izgalmas részlet írásakor együtt izgultam a főhősökkel, írás közben lúdbőrözött a hátam. Szinte belém ragadt aggodalommal közlekedtem a lakásban, nehogy valamelyik sötét sarokból rám vesse magát egy regénybeli élőhalott. Egy másik megtapasztalásom:
– A kommunista rendszer alatt még gyermek voltál. Mi késztetett arra, hogy a diktátorról paródiát írj? Mennyire volt nehéz az anyaggyűjtés?
– A rendszerváltozás bekövetkeztekor már 15 éves kamasz fiú voltam. 1989 decemberében esténként kikerestem a rádión a Szabad Európát, és izgatottan hallgattam a temesvári híreket. Életre szóló élmény volt a forradalom mindazoknak, akik éveket sínylődtek a kommunizmus életsanyargató szürkeségében. Nekem is, hiszen a változásnak köszönhetően magyarul tanulhattam tovább, és nem vesztem el egy román nyelvű mechanika-osztályban. Nem véletlen hát, hogy ezzel a magunk mögött hagyott történelmi idővel sokat foglalkozom íróként. Talán azért, mert emlékezni jó, hiszen a mi korosztályunk akkor volt fiatal. És bármilyen zord is volt a rendszer, mi kinevettük azt. Ez adta az Ilyenek voltunk című tavaly megjelent és pár hónap alatt el is fogyott tárcaválogatásom meglepetésszerű sikerét, amelyben gyermekszemmel írom meg a nyolcvanas éveket. Nyilván senki sem a diktatúrát sírja vissza, de az egyszerűbb életet, a fiatalságát, a nagy beszélgetéseket, a gyermekkori kalandozásokat igen. E múltidéző nagyon megragadta az olvasókat, rengeteg visszajelzést kaptam, hogy hasonlóan élték meg ők is azokat az éveket. Maga a szatirikus regény öt éven át íródott, megszakításokkal.
Az eseményeket jól ismerőkkel a könyv hasábjain számos anekdota, igaz történet szembejön. Most, amikor világszerte az újmarxista ideológia fejti ki áldatlan hatását, e könyv arra is emlékeztet, hogy a kommunizmust megélni nem volt leányálom. Mindezt közhelyek nélkül, de sok-sok humorral, nevetéssel. Hiszen ugyanez volt a fő fegyverünk a kommunizmus túlélésében is.
– Hogyan tudod összeegyeztetni a sok munkát igénylő írást a lelkipásztori munkával, családdal?
– Akkor írok, amikor időm van rá. Főleg este vagy éjjel. Már eleve a lelkészi munkát is nehéz összeegyeztetni a családdal. Tehát a kihívás írás nélkül is adott.
– Igehirdetőként nem gondoltál arra, hogy vallásos témáról írj?
– A politikai publicisztikát most pihentetem, így főleg vallásos témájú cikkeket írok. A prózámban így vagy úgy, de folyamatosan felbukkan a hit kérdése. Ezt különben sem tudnám leküzdeni, természetes, hogy egy lelkész-íróból a lelki vonatkozások is megszólalnak. A Guyana mindkét főszereplője pap. Ezzel kapcsolatosan írta pár napja egyik kedves olvasóm, hogy úgy véli, egy vallásos keretbe ágyazott kalandregényt tart a kezében. Hívő emberként értette, felfigyelt a lelkészi megnyilvánulásokra is.
– Az írást lelkipásztori munkád kiegészítőjeként vagy hobbiként tartod számon? Vagy egy újabb megnyilvánulási területként tekintesz erre?
– Is-is. Kiegészítő jellegű szolgálat, ha vallási témájú írásokat közlök. Hobbi és szabadidős tevékenység, ha politikai, közéleti témákban publikálok, illetve prózát írok. Utóbbi ugyanolyan szabadidős tevékenység számomra, mint a fűnyírás, a kertápolás, faültetés. Amikor van időm és kedvem, írok, amikor pedig nincs, a szövegek ott pihennek a számítógépben. És a fejemben.
– Miként fogadták a hívek azt, hogy a lelkipásztoruk regényíró (is) lett? És a kollégák?
– Újságíróként igyekszem népszerűsíteni a települést, főleg gyülekezeti szempontból. Eseményeink folyamatosan jelen vannak a helyi napilapban.
Akik pedig a kütyükre esküsznek, lehet furcsállják, mi ez a papírpocséklás. Kollégák részéről is előfordulnak tetszésnyilvánítások. Mégis azon a kolleginán mulatok a legjobban, évek távlatából is, aki egy gyűlésen rám ripakodott, hogy „miért írogatok” én itt folyton. Van nekem erre valamiféle diplomám? Kedvesen igyekeztem megnyugtatni, hogy igen, ha csak ezt hiányolja, van újságírói végzettségem is.
– Akik már várják az újabb Fábián-kötetet, mire kell készülniük?
– Az a helyzet, hogy bármit írtam az Ilyenek voltunk óta, mindenki azt a könyvet keresi rajtam. Pedig már a saját példányaimat is odaadtam. Szóval, hogy azok is hozzájussanak, akik legutóbb lemaradtak róla, 2022 tavaszán szeretnék egy újabb, bővített kiadást megjelentetni az Ilyenek voltunk című könyvből. Emellett pedig újabb műfaji kalandozásként történelmi ihletésű, napjainkban játszódó ifjúsági kalandregényen dolgoznék, ha lenne rá időm. Egyelőre csak annyit árulhatok el róla, hogy egyik szent királyunk neve benne van a címben. Hátha ebből is könyv lesz 2022 végére.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!