A bivalytartás megmaradt a kalotaszegi Méra szimbólumának

Azóta újabb fényképekkel és tárgyakkal bővítettük a kiállítási anyagot. Európában a mérai az egyetlen bivalymúzeum.

– Mérától elválaszthatatlan a bivaly, pedig nem több évszázados hagyományról van szó. Mikor érkeztek az első fekete tehenek a faluba?

– Ha 1525-ből, a mérai juhászatról fennmaradt első feljegyzéseket veszem alapul, akkor a bivalytartás későn, négy évszázad múlva honosodott meg a faluban. Dr. Kós Károly feljegyzései alapján az első bivalyokat 1890-ben hozta be Sárkányról és Alsórákosról három mérai férfi igavonó állatnak. A 19. század végi Mérában nem fogadhatta kitörő lelkesedés a falubeliek próbálkozását: a történelmi adatokból kiderül, hogy csupán az első világháború után fedezték fel az emberek. Mérai megjelenését követően 30-40 évnek kellett eltenie, amíg a falu elkezdett szélesebb körben bivalytartással foglalkozni. A módosabbak ökröket tartottak, a többség azonban fejőstehénként tekintett a bivalyra.

A gazdák kétkedve fogadták, de hamar rájöttek, hogy neki van igaza. Az újításnak köszönhetően a tejfeldolgozás és az értékesítés pozitív fordulatot vett a mérai tejszövetkezetben. De sokáig nem örülhettek a sikernek, mert a kommunisták hatalomra jutásával a tejszövetkezetet is felszámolták.

– Nem csak a tejszövetkezet, hanem a bivaly is közellenség lett Mérában?

– Egy adat arról, hogy mekkora szerepe volt a méraiak életében a bivalynak: 1950-ben 1500 bivalyt tartottak a faluban. Ez az állatlétszám abszolút rekord Méra történetében! Aki élt és mozgott, az bivalyt tartott a családi istállóban. Nyilván, hogy a hatalomnak nem tetszett a méraiak konoksága, és megtörték az ellenállást. Hat fejősbivallyal kuláklistára kerültek a méraiak.

Rövid időn belül ötszáz bivaly maradt a faluban. Ezret hirtelen eladtak: mindenki úgy szabadult kedvenc jószágától, ahogyan tudott… Érdekes, hogy a kuláklistával megfenyegetett gazdák mégsem mondtak le a bivalytartásról. Az ötvenes évek derekára valami enyhülés történhetett, mert a statisztikák ismét 1300 bivalyról tesznek említést. Egyértelmű, hogy ezt a szélmalomharcot sokáig már nem lehetett megvívni. Az 1962-es kollektivizálás végleg betette az ajtót: sokan elmentek gyári munkára, és aki itthon maradt, annak sem volt könnyű kitartani a bivalyok mellett. Egy 1975-ös adat szerint Márában már csak 250 bivalyt tartottak. Némi fellendülés indult be a hetvenes években, de az állattartás régi fénye többé nem tért vissza.

Magyarvitán 5, Türében 5, Mákófalván 24, Darócon 2, Bogártelkén 14 fekete tehén van… Valamikor mindenik kalotaszegi faluban tartottak legalább háromszáz bivalyt.

– A nagyapja oszlopos tagja volt a tejszövetkezetnek. Ezek szerint a családban régóta tartanak bivalyokat.

– Dédnagyapám kezdte el a bivalytartást – ő 1920-ban halt meg –, nagyapám és apám tovább fejlesztette. Gyerekként a bivalyok között nőttem fel, az istállóban nyolc fejős állatot tartottunk. Testvérem a Tehnofrigban dolgozott, és a kilencvenes években a fiával kezdett el bivalyokat tartani. Rájöttek, hogy pár állattal nem érdemes foglalkozni, és felszaporították az állományt, de később abbamaradt.

Igazából mindig megérte a bivalytartás: az elmúlt száz esztendőben Méra ennek köszönheti anyagi gyarapodását.

Nagyon sok kolompot sikerült összegyűjteni, ezek a legnépszerűbb kiállítási tárgyak. De van régi ekénk és boronánk is: amikor doboldalon szántottak lóherés és lucernás földeket, négy bivalytehenek fogtak az eke elé a mérai gazdák.

– Biológia-mezőgazdaság szakos tanárként legtöbbet szülőfalujában, Mérában tanított. Mennyire volt nehéz hazakerülni?

– Egyetem után a Szilágyságban kezdtem a tanári pályát Nagydobán. Onnan Berend román tannyelvű iskolájába kerültem, ahonnan hazaingázhattam Mérába. Ha itthon voltam, délutánonként elkezdtem szervezni a faluban a vízvezetést. Többször megfordultam a néptanácsnál, ahol felfigyeltek rám, hogy állandóan a méraiak ügyében kilincselek. Megkérdezte tőlem a kisbácsi iskola igazgatója, haza akarok-e jönni a mérai iskolába? Nyolc szép esztendő követkett a szülőfalumban, aztán vissza kellett térjek Berendre, mert ott voltam címzetes tanár. Végül 1988-ban immár véglegesen hazakerültem.

Abban az esztendőben 118 gyerek járt hozzánk: 59 magyar és 59 cigánygyerek. A cigányok is magyarul tanulnak, de ma már arányaiban többen vannak. Húsz évvel ezelőtt még kevés cigánygyerek fejezte be a nyolc osztályt, ma azonban egyre többen végeznek szakiskolát vagy érettségiznek.

– A kalotaszegi falvak közül Mérában él a legnépesebb cigányközösség? Milyen tapasztalatai vannak az együttélésről?

– Az 1500 lakosú Mérában a magyarok mellett mintegy ötszáz cigány és száz román él. A törzsgyökeres cigányok rég átvették a magyarok szokásait, jól beilleszkedtek Mérába. Iskolába, templomba járnak, konfirmálnak. A faluban a 19. század elején jelentek meg. Napszámba jártak, besegítettek a gazdáknak, egyesek zenéltek. Ők voltak a falu pásztorai, juhászai, mindig szükség volt a munkájukra.

– Milyen jövőt jósol Mérának? Megmarad-e a nagy multú gazdálkodás?

– A méraiak ragaszkodnak szülőfalujukhoz, nem jellemző az elköltözés. Kevesen dolgoznak Magyarországon vagy Nyugat-Európában, talán 2-3 család telepedett ki véglegesen. Ma inkább az a tendencia, hogy a jobb módú méraiak Kolozsváron vásárolnak lakást, többségük ott dolgozik. Mindenki megtalálja a számításait. A fiatalok tovább tanulnak, sok asszony bejár családokhoz takarítani. Sok a kapus, az éjszakai őr, aki munka után itthon tesz-vesz. A cigányok főleg építkezéseken dolgoznak.

Az állattartás nem tűnik el, de egyre kevesebben egyre nagyobb állományból próbálnak megélni.