Zöldség helyett repülőalkatrészek Bágyonban: az aranyosszéki Várfalva község gyors átalakulásának története

Az egykori veteményeskertek manapság szép emléknek számítanak. Bármerre nézek, a földek ma is meg vannak dolgozva, de az egykori zöldséges kisparcellákat felváltotta a nagy kiterjedésű búza-, kukorica-, repce- vagy cukorrépaültetvény. Elvétve látni egy-egy zöldségesparcellát, ahol néhány évtizede még rengeteg emberrel, igavonó állattal és mezőgéppel találkozott a szemlélő. Két évtized alatt gyakorlatilag leáldozott a híres aranyosszéki zöldségnek: piaci helyét átvette a török, lengyel és az egyéb külföldi áru.

A kilencvenes évek aranykorszaka

A 2012 óta polgármesterként dolgozó Marginean Jánossal a várfalvi községházán találkozom, és óhatatlanul a gazdálkodásra terelődik a beszélgetés. Régi ismerősként többször beszélgettünk erről, hiszen az 1972-ben született politikus a zöldségtermesztést bágyoni gazdaként kezdte fiatalon a Ceaușescu-rendszerben szülei mellett.

hiszen a kilencvenes években még ebből szerezte keresetét a község lakosságának 70–80 százaléka.

Ez kezdetben jól jött sok gazdának, hiszen levette vállukról a piacra járás terhét. Ám hamar kiderült: az aprópénzért történő nagybani zöldségértékesítés vakvágány. Az igazi kegyelemdöfést végül a külföldi termények behozatala hozta el: először a Bánságba kezdték el importálni a szerbiai (délvidéki) zöldséget, utána elárasztotta a piacot az olcsó és agyonvegyszerezett török áru. Erre az európai uniós csatlakozás rátett még egy lapáttal, az úgymond egységes európai piaccal.
Mire az aranyosszékiek felébredtek, eladhatatlanná vált a kisparcellákon megtermelt zöldség. Ekkor még tovább lehetett volna lépni a közös értékesítés megszervezésével, erre viszont nem volt fogadókészség. A környék egyik legelső szövetkezeti kezdeményezése, az Aranyoskert, abból a célból jött létre, hogy segítséget nyújtson az értékesítési gondokkal küzdő gazdáknak, de a bizalmatlanság és a gazdák érdektelensége miatt megbukott.

Az értékesítési gondok megjelenésével egyre többen hagyták abba a gazdálkodást, és elszegődtek ipari munkára. A váltásnak fontos mozzanata volt az észak-erdélyi autópálya építése Aranyosgyéres és Gyalu között, ahova a szükséges kavicsot bágyoni kavicsbányákból termelték ki, a cégek pedig zömében helybeli embereket alkalmaztak.

Az ipari park a jövő?

Az elfelejtett zöldségtermesztéssel persze az élet nem állt le. Az aranyosszéki község előtt új lehetőségek nyíltak meg. Várfalva felé jövet megnéztem a Bágyon határában mintegy nyolc hektáron kialakított ipari parkot, ahol több cég is termel, többek között repülőalkatrészeket állítanak elő. A polgármester szerint a községből már legalább száz ember dolgozik itt, a fizetésekkel meg vannak elégedve. Többségüket Németországban és Csehországban képezték ki rövid tanfolyamokon. A polgármester mutatja, hogy a mostani területek többszöröse fog benépesedni a következő pár esztendőben az összesen 320 hektárra tervezett ipari parkban.

A bicikliutak mellett számos turistaösvényt is felújítanak a környéken, így a község falvaiban sokasodó panziók és a faluturizmus szolgáltatásait kínáló vendégszobák tulajdonosai nagyobb bevételekre számíthatnak a következő években.

Csak nagyban érdemes?

Kérdés, hogy a község hagyományos arcát adó mezőgazdasággal mi lesz. A polgármester szerint a gazdálkodás az elmúlt 10–15 évben gyökeresen átalakult. A község területén négy mezőgazdasági nagyvállalkozó működik, aki több száz hektár területen termel elsősorban gabonát, ugyanakkor megmaradt néhány kisebb zöldségtermesztő gazda is.

A vállalkozóval bágyoni telephelyén találkozom, ahol a modern gabonasilók által körülzárt tiszta udvaron úgy érzi magát az ember, mint egy jól menő, nyugat-európai farmon.
A fiatalon mozdonyvezetőként dolgozó férfi már a kilencvenes években váltott, és a rokonságból kikerült más vállalkozókkal együtt előbb malmot, majd pékséget üzemeltetett Sinfalván, utána hozzáfogott a szántóföldi növénytermesztésnek. Egykori üzlettársaitól 2004-ben önállósodott, és idővel az üzletbe két fia is betársult, akik pilótaként dolgoznak személyszállító repülőgépeken, szabadidejükben pedig bevállalták a nagyüzemi gazdálkodást.

„El kell fogadni, hogy az unió tagországaiban kialakul a kifizetődően termelhető mezőgazdasági termékek lajstroma. Korábban nagy területen termeltem én is krumplit, de nálunk már ez sem kifizetődő a folyamatos felmelegedés miatt. Amíg Hollandiában egy hektáron megtermelnek száz tonnát, vagy Lengyelországban, az északi területeken a mi árunknál olcsóbban tudják előállítani, nálunk nem éri meg ebbe befektetni. Ezért döntöttünk a kalászos gabonák, a kukorica, a repce és a cukorrépa mellett” – foglalja össze üzletpolitikáját a bágyoni vállalkozó.

Aki vállalkozóként termel, azt a környezetvédelemtől a pénzügyi igazgatóságig minden állami szerv ellenőrzi. Az úgymond jogi besorolás nélküli magángazdaként több tíz hektáron termelő „kisvállalkozók” pedig gyakorlatilag nem fizetnek adót, miközben kapják az agrártámogatást. A bágyoni üzletember szerint emiatt sem működik az együttműködés, a társulás a termelők között:  közösen lehetne a falvak határában megoldani az öntözést, miután az aranyosszéki falvakat a kommunista rendszerben összekötötték egy kibetonozott öntözőcsatornával, ebből közösen kellene az öntözővizet kiszivattyúzni a földekre. „Ezt én egyedül nem tudom felvállalni. Ehhez kellene legalább tíz hozzánk hasonló agrárvállalkozás.

– érvel Turdean Emil. Aki mégsem mondott le a szövetkezésről. Amikor látta, hogy ez helyben megoldhatatlan, Kolozs, Fehér és Maros megye több farmerét megkereste, és tető alá hozott egy értékesítési szövetkezetet, amelynek több tíz vállalkozója mintegy harmincezer hektáron termel. Most folyik a bejegyzés, és a közös tervek kidolgozása: amennyiben a közösségi vállalkozás összejön, ez lesz Erdély legnagyobb működő mezőgazdasági szövetkezete.

Törzsvásárlók kellenek

Az értékesítési gondok ellenére a legtöbb aranyosszéki faluban maradtak kisebb termelők is, akik ma is piacolnak. Közéjük tartozik a bágyoni Csegezi család, Piroska és Béla. A mintegy öt hektáron gazdálkodó család mindig zöldségtermesztéssel foglalkozott főállásban, amióta a kilencvenes évek elején visszaszerezte a családi örökséget.
Amikor becsöppentem hozzájuk, éppen a másnapi piacolásra készültek újkrumplival, retekkel, friss zöldségekkel. Kimentünk a határba is, hogy megnézzem, milyen egy mai zöldségesfarm. A két nagyobb tagban fekvő parcellák közös gondja, hogy egyiket sem lehet közeli vízforrásból öntözni. Kényszermegoldásként a gazda a csepegtetős öntözéshez használt csőrendszert telepített a sorok közé, és tartálykocsival viszi ki heti egy-két alkalommal a vizet, hogy a retekből és a korai sárgarépából, petrezselyemből és zellerből piacos növény legyen.

– panaszkodik a gazda, aki azt szeretné, hogy a bágyoni határban levő lapályon fekvő földjeikhez az öntözővizet egy fővezetéken lehessen felhozni. Úgy véli, erre a polgármesteri hivatalnak kellene pályáznia, mert a gazdák ekkora befektetést közösen sem tudnának tető alá hozni. Öntözés hiányában még azoknak a termelőknek a sorsa is meg van pecsételve, akik annyi év után kitartottak a zöldségtermesztés mellett.