A házassági kötelék „kisbetűs” részei – Homa Ildikó pszichológus és szociális testvér a párkapcsolatok fontosságáról

– Pszichológusként és szociális testvérként gyülekezeti pasztorációs tevékenységben is részt vesz. Mennyire igénylik a fiatalok a házasság előtti felkészítőt, a lelki beszélgetéseket?
– Kolozsváron több éve tartok többedmagammal jegyesoktatást. A pszichoterápiás mentorom bölcsességét idézem: a társadalom az ember két legfontosabb tevékenységéhez nem kér jóváhagyást vagy diplomát, a családalapításhoz és gyermekvállaláshoz, valamint egy nemzet vezetéséhez. Igazából nem új gondolat ez, hiszen hányszor beszéljük, hogy az iskolában tanultak nem mindig segítenek az életvezetésben. A házasságra való felkészülés nemcsak egyházi szempontból fontos, hiszen a jegyesszemináriumokon a párok elmélyülhetnek önismeretükben és ráláthatnak párkapcsolati helyzetükre. Az egyház a minél szakmaibb szinten felépített jegyeskurzusokat szorgalmazza, és az erre nyitott plébánosok igénybe is veszik a szakember segítségét.

A támogató és bizalmi légkörben a párok között barátságok is születnek, és ezek a későbbiekben fontos erőforrássá válhatnak a fiatal családok számára.

– Mi az oka annak, hogy a fiatalok egy része a házassági kötelék helyett a nem „hivatalosított” együttélést választja?
– Számos kutatás készült a témáról, ennek megvannak a lelki és társadalmi okai. Egy régebbi magyarországi kutatás szerint a férfiak csak későn, 29 éves koruk körül költöznek el otthonról, a nők fejére pedig 30 éves korukra kerül párta. Kutatások igazolták: minél később köteleződik el valaki a házasságban, annál nehezebb az összecsiszolódás, és nagy árat kell fizetni a harmonikus életért. Más kutatások viszont azt igazolták: minél fiatalabban kötnek házasságot a párok, annál nagyobb a válás veszélye. Szóval mindenképpen zűrzavaros időkben élünk. Azt hiszem, nem annyira az okot kell keresnünk, hanem azt, hogy mivel támogathatnánk a fiatalokat a döntés elősegítésében.

Azt olvastam, hogy a házasságot manapság alap helyett háztetőnek tekintik. Vagyis akkor kerül sor rá, amikor már minden „feltétel” megvan: ház, kocsi, gyerek… Pedig mindez nem feltétel, hanem esetleg a közös munka eredménye. Zygmunt Baumann szerint a folyékony szeretet korában élünk, azaz pillanatnyi kielégíthető szükségleteinkre koncentrálunk, és ebben az elköteleződés megakadályoz. Képtelenné váltunk a függőség és az önrendelkezés, a szabadság és a felelősség összjátékára.

Az olyan párkapcsolat, ahol az elköteleződést házasságban élik meg az együttéléssel szemben, kielégítőbb lehet, mert egyensúly és jövőreirányultság jellemzi. A vallásosságot, mint pozitív erőforrást számos kutatás igazolta, a házasság esetében is hatékonynak mutatkozik.

– Hogyan értékeli a házasságterápia szerepét? A szakember milyen szakaszában tudja megmenteni a házasságot?
– A házasságban való élet sok lelki munkát igényel a házastársak részéről, egy boldog házasságért meg kell dolgozni. Ha a házasságot a szerződés metaforikus képének keretében értelmezzük, azt mondhatjuk, hogy habár kezdetben aláírtuk, és a sok apróbetűs részt nem olvastuk el, egy idő után mégis kénytelenek vagyunk megtenni. Ekkor derül ki, nem mindennel értünk egyet, aztán kezdődik az egyeztetés. A párterápia ebben az egyeztetési folyamatban tud segíteni azzal, hogy a szakember harmadik félként tükröt tart a házastársaknak. Érdemes javítani a kapcsolaton, de sajnos sokan úgy gondolják: csak súlyos problémákkal kell szakemberhez fordulni, és eltompítják magukban azt az érzést, hogy valami nincs rendben.

A terapeuta nem tudja megmenteni a házasságot: a feleknek kell eldönteniük, hogy akarják-e a házasságot, és ennek érdekében hajlandók szembenézni önmagukkal és kapcsolati játszmáikkal. Mindenképpen azelőtt kell szakemberhez fordulniuk, mielőtt a kapcsolat túl bántóvá válik. Léteznek kapcsolatok sajnos, amelyek nem tudnak folytatódni: ilyenkor már csak az elválás és a gyász folyamatában tud segíteni a szakember.

– A nyugat-európai világban divattá vált pszichológushoz járni. A trend hozzánk is beszűrődik?
– A romániai társadalomban még nem tartunk ott, hogy divat legyen pszichológushoz járni. A mentális problémákkal és érzelmi nehézségekkel küszködőket a környezetünk megbélyegzi. Azt hiszem, a legfontosabb inkább az lenne, hogy az érzelmi zavarokkal küszködők időben eljussanak szakemberhez, mert annál hatékonyabb a segítségnyújtás is. Inkább az egyház és a pszichológia közti megbékélésre lenne szükség, még akkor is, ha már számos jó együttműködési minta létezik.

Fontos a kompetenciahatárok tisztázása, és ennek hangot kell adni. Az embereknek tudniuk kell, milyen problémával hova fordulhatnak. Még mindig meglepődöm, amikor ügyfeleim arról számolnak be, hogy a pap kishitűnek tartja őket, mert a lelki problémáikkal pszichológushoz fordulnak. A párbeszéd terén még sok a tennivalónk.

– A gyülekezeti lelkész mekkora szerepet vállalhat abban, hogy a hozzá fordulókat lelki gondozásban is részesítse?
– A gyulafehérvári egyházmegyében több katolikus pap szerzett valamilyen lelkigondozói vagy mentálhigiénes képesítést. Ez feljogosítja arra, hogy a lelkészi munkán kívül részt vállalhasson a hívek érzelmi gubancainak kioldásában is. De ismét hangsúlyozom: a kompetenciahatárok tisztázására volna szükség, hogy ne hályogkovács módjára viszonyuljunk az olykor nagyon nehéz helyzetekhez. A korábbi években egy kezdeményezésem során sikerült négy konferenciát szerveznünk a Római Katolikus Teológiai Karral együtt a katolikus teológusok és pszichológusok számára. Az elhangzott előadások anyaga megtalálható a honlapomon (www.psycho-logos.ro). Ott hangzott el tanácsként, hogy lehetőleg „ne kaszáljunk be egymás területére.”

– Egyre több a magányos ember, aki nem talál társat magának. Mennyire lehet a magányt kezelni?
– Annak a ténynek is, hogy egyre nehezebb társat találni, megvannak a maga külső és belső okai. Az egyik külső ok a szingli életmód és az önmegvalósítás kulturális dicsőítése. Rendszerint

Ezt Viktor Frankl így fogalmazta meg: „amikor egy dolog szolgálatába állok, akkor elsősorban nem magamat, hanem a dolgot látom magam előtt. (...) Nekem tehát ezt a valamit, illetve valakit kell szem előtt tartanom, nem pedig saját önmegvalósításomat.” Talán nem sikerül társat találni, de valaki másért vagy egy eszméért mindig lehet élni és a magány feloldódik. Bár az ember a bensejében mindig magányos, lelkiismeretünk és felelősségünk magányában élünk, mégis ez tesz képessé arra, hogy ajándékként adjunk az életünkből másoknak – bármilyen körülmények között. A magány kezelésére tehát csak egy mód van: az életünket másoknak ajándékozni.