A „gazdátlanul” pusztuló dendrológiai park Görgényszentimrén

A növényzet kellemes illatával keveredő bűzök jelzik, mire használják egyesek a parkot. Egyedül a tóban úszkáló hattyúk nem sínylették meg az emberi hanyagság és nemtörődömség kártékony hatásait. Igaz, őket drótkerítés és lelakatolt kapu óvja, nehogy bécsi „rokonaik” sorsára jussanak.

Bozóttenger a fák között

A bozótban elég nehéz megtalálni az egykori Rákóczi-vár maradványaihoz vezető kapaszkodót. A néhány évvel ezelőtt még aránylag széles útnak mindössze libasorban bevehető nyoma maradt. Egy kis félrelépés jobbra vagy balra a csalánnal való simogatás veszélyét rejti magában. Az esőzések miatt a csihány már nem csak a túrázó bokáját csípheti meg: ha a turista nem ügyel eléggé, az alkarját is vakarhatja. A tetőre érve keserűen állapítjuk meg, hogy egyik irányba sem lehet már kilátni.

A „ragaszkodás” eredménye

Rudolf trónörökös öngyilkossága után 1893-ban hiába alapított a magyar állam erdészeti és erdőőri iskolát Görgényszentimrén, és hiába örökölte azt az új román hatalom, a tanoda már rég lemondott az arborétum gondozásáról. Mintha sem a leendő erdészek, sem tanáraik nem látnák a fától az erdőt, pontosabban az erdőtől a sok értékes fát. Ha nem is vitte túlzásba, valamikor még az iskola is jobban odafigyelt az arborétum gondozására.
„Egészen másként nézne ki ez a hely, ha átadták volna nekünk” – állítja Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, akinek intézménye fennhatósága alá került néhány évvel ezelőtt a Bornemissza-kastély. Annak átvétele sem volt akadálymentes.

de amikor kiderült, hogy az épületegyüttes őrzése évi 250 ezer lejjel terhelné a polgármesteri hivatal költségvetését, lemondtak az amúgy is silány állapotba került ingatlanegyüttesről. Anyagiak híján apró lépésekben azóta a múzeum restaurálja az épületet. A dendrológiai parkkal viszont más a helyzet: a görgényiek kijelentették, azt nem adják, mert szentimentális alapon ragaszkodnak hozzá. A helyi ifjúságnak most is a kedvenc helye az arborétum. Kár, hogy az érzelmeiket jobbára a sörösdobozok elhajításával és a padok megrongálásával fejezik ki.
Megkeresésünkre Laurențiu Boar polgármester elsősorban az erdészeti szakközépiskolát okolja a lehangoló helyzetért. Mint mondja, valamikor az arborétum gondozása az itt történő gyakorlati képzés szerves része volt a leendő erdészek számára. Az elöljáró nem kommentálja az iskolában uralkodó helyzetet, azt viszont könnyen kiszűrjük szavaiból, hogy

Sőt, még csak a kommunista világbeli önmagához sem hasonlítható.
Ma már nemhogy az iskola tanárai és diákjai nem viselik szívükön a dendrológiai park sorsát, de a polgármesteri hivatalnak még pénzért sem sikerül embert találni, aki füvet kaszáljon és fát nyírjon. „Tavaly 20 ezer lejt különítettünk el a költségvetésből, de nem találtunk senkit, aki a park gondozását felvállalta volna. A hivatal öt munkására a község tíz falujának a szépítése jut. A szociális segélyre szorulókkal szoktuk megoldani az arborétum kaszálását” – vázolja fel a lehangoló helyzetet a polgármester.

Bevehetetlen várromok

„Ha elkészülünk a kastély felújításával, és a közelében megépül a szálloda, óvintézkedésként kénytelenek leszünk kerítéssel leválasztani a parktól. Pedig milyen szép lenne így együtt: kastély, arborétum, tó, hotel, kápolna, várrom!” – tervezi az egyelőre lehetetlent Soós Zoltán. Hogy mindez jelenleg csupán ábránd, a dombtetőn lévő várrom a további ékes bizonyíték. Mivel az már az arborétumon kívüli résznek számít, telekkönyvileg nem az önkormányzathoz, hanem az erdészeti hivatalhoz tartozik, akárcsak a felkanyargó út.

„A várat újjáépíteni már nem lehet. De a romjai körüli részeket el lehetne pucolni, látványossá lehetne tenni, a munkálatokra akár uniós forrásokat is lehívhatnánk. Az erdészet viszont rendkívül arrogáns magatartást tanúsít: kérésünkre a brassói regionális központ még csak válaszra sem méltatott” – mondja Soós.

és azt is tudni, hogy a 16. században Izabella királynő kapta jegyajándékul. A magaslaton álló impozáns épületet két kőfal vette körül, és hat bástya védte. A három öl magasságú közfalban lévő ókapunál láncos, emelős hídon lehetett a várba átjutni. Mindezt I. Rákóczi Ferenc leltárkészítői jegyezték fel 1652-ben. A leírtakat egy későbbi rajz is igazolja, amit az erdélyi reneszánsz építészet megörökítője, M. Visconti 1699-ben készített.