Belharcok a király és a főurak között

Növekvő elégedetlenség

Az Aranybullának és Nagy Lajos törvényének szavait átvevő, de szellemét teljesen megmásító törvény hatalmas fegyvertény volt a magukat Zsigmond egyedüli híveinek feltüntetett Garai-párti főurak számára. A király régi, kipróbált hívei növekvő elégedetlenséggel tapasztalták, hogy az uralkodó tőlük elfordulva azok barátságába veti magát, akik egykor mindent elkövettek trónra lépésének megakadályozására. Amikor Zsigmond király a törökkérdést teljesen elhanyagolva minden figyelmét és erejét a cseh és a német trón megszerzésére irányította, és a római Szentszékkel is súlyos összeütközésbe keveredett, az uralkodót egyre nagyobb országos elégedetlenség övezte. A kőrösudvarhelyi várban végrehajtott mészárlás országszerte felkorbácsolta a nemesség kedélyeit. A király és a Garaiak a meggyilkoltak birtokait felosztották egymás között, a közösen elkövetett bűn erős csapattá kovácsolta őket. A Zsigmond királlyal szembenállók is összetartottak, és a kőrösi merénylet után tovább nőtt bennük a gyűlölet az uralkodóval és szolgalelkű társaival szemben. Számukra lehetőségként jelentkeztek Zsigmond nagyra törő tervei. A király nem titkolta, hogy neki Magyarország már kevés, s ezért jelentős diplomáciai tevékenységbe kezdett.

A török hatalommal nyugati rokoni kapcsolataira építve kívánt szembeszállni. El akarta ismertetni atyja, IV. Károly német-római császár hűbéri méltóságát és bátyja, IV. Vencel cseh király szövetségesi viszonyát. Miután bátyjának a császári méltóság öröklésére irányuló törekvését biztosítottnak látta, arra törekedett, hogy a cseh korona területét valamilyen formában a magyarhoz csatolja. Mivel ez császárválasztó birodalmi uralkodói méltóságot jelentett, más német-római birodalmi királyokkal, fejedelmekkel került összeütközésbe.

Elérte, hogy 1396-ban őt nevezzék ki német-római birodalmi helytartónak. 1400 elején Prágába utazott, hogy ott nagyobb befolyást szerezzen magának. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy számára Magyarország csak ugródeszkának számít. A magyar egyházi és világi országnagyok joggal látták viselkedésében az ország létérdekeinek veszélyeztetését, s ezért cselekvésre szánták el magukat.

Fogságban a király

A király megfékezésére irányuló mozgalom élén Kanizsai János esztergomi prímásérsek és Bebek Demeter nádor állt. A Csehországból éppen hazatért királyt 1401. április 28-án letartóztatták, és Visegrádra szállították, ahol egykor Durazzói Kis Károly végezte be életét. Ezt követően a hatalmat – a Szent Korona nevében – a bárók tanácsa vette át. A király letartóztatásával nem egy ember tört a hatalomra, aki mindenki mást félreállított vagy lemészárolt volna, hanem a nagy többség akarta félreállítani az uralkodót. A király fogságba kerülését az országtanács urai tervezték el, és hajtották végre sikeresen. Ekkorra már olyan mérvű tiltakozás alakult ki ellene, hogy ez a lépés látszott a legcélravezetőbbnek: megelégelték, hogy Zsigmond mindenben fordítva cselekedett, mint ahogyan vele megállapodtak, s amire ígéretet, sőt esküt tett. „Ilyen király nem kell” – hangoztatták.

Zsigmondtól elsősorban idegen kegyencei menesztését követelték, de mivel erre fogságában sem volt hajlandó az uralkodó, új királyt kerestek. Mielőtt azonban ellenfelei megegyezhettek volna az új király személyéről, Zsigmond trónját híveinek összefogása mentette meg. Garai Miklós 1401 augusztusában kiváltotta a királyt fogságából, és helyette saját fiát és öccsét adta túszul, majd az uralkodót várába, Siklósra kísérte. Ide gyűltek össze Garai pártjának mindenre elszánt tagjai. Közben Cillei és a király más hívei elszántan fegyverkeztek. A két csoportosulás közötti összecsapást sikerült elkerülni. Az 1401. október 29-én a Garai siklósi kastélyában létrejött béke értelmében Zsigmond visszakapta trónját, a lázadókat pedig amnesztiában részesítette. Végül szabadon engedése és királyi hatalmának helyreállítása feltételéül az országnagyok esküvel kényszerítették a fogságba vetett uralkodót, hogy tartsa be a Szent Korona alkotmányosságát. Egyúttal az idegen befolyás jövendő elkerülése érdekében arról is határoztak, hogy ne idegen uralkodóházból származó nőt vegyen feleségül. Mivel Garai Miklósnak is Cillei lány volt a felesége, ezért a baráti nagyurak nyomására Zsigmond is kénytelen volt Cillei lányt feleségül venni.

A válság hónapjai szinte nyom nélkül múltak el, s amikor 1402. elején Zsigmond visszatért Csehországba, Vencel bátyja úgy ítélte meg, hogy a magyar király „nagyobb és hatalmasabb, mint valaha”. Közben az ellene szövetkezők már elvesztették minden befolyásukat, a királyi várakat Zsigmond hű kapitányai őrizték, és 1402. szeptemberében a folyamat lezárásaként Garai Miklós kapta meg a Bebektől elvett nádori méltóságot.

Újabb lázadás

A király arra kényszerítette a Pozsonyba összehívott nagyurakat, hogy halála esetére barátját és szövetségesét, IV. Albert osztrák herceget ismerjék el utódjául. A magyar országnagyok egy része ezért ismét elfordult Zsigmondtól. Az elégedetlenkedő országnagyok 1402 karácsonyán Nagyváradon Szent László király sírjánál tartottak gyűlést, ahol Zsigmondot trónfosztottnak nyilvánítva ünnepélyesen hűséget esküdtek az ellenzék királyjelöltjének, Anjou László nápolyi királynak, és meghívták országa birtokbavételére. A mozgalom élén álló nagyurak kibontották a felkelés zászlaját, s a nemességet fegyverbe szólították Zsigmond és idegen kegyencei kiűzésére. A mozgalom látszólag félelmetes erőt képviselt, amelyhez csatlakozott a főpapi kar nagyobb része élén a két érsekkel, továbbá az Anjou-kori bárók leszármazottainak familiárisaik hadával. Rövidesen kiderült, hogy a sokirányú vezetés nehézkesnek és tehetetlennek bizonyult. A kezdeményezést a király párthívei ragadták magukhoz, a köznemeseket pedig a király a vármegyékhez intézett rendeletével szólította fel a fegyverek letételére.

Ezután seregével Esztergom felé indult. A felkelés élén álló prímás érseki várát sikerült bevennie, majd Visegrádra ment, ahol a hadsereg és a nép előtt Zsigmond fejére tétette a Szent Koronát, s ezzel az ünnepélyes aktussal bizonyította be, hogy nem Nápolyi László, hanem ő az ország törvényes királya. 

Időközben Nápolyi László király Zárába érkezett, és egy alkalmi koronával – amit a pápa legátusa szentelt fel – megkoronáztatta magát. A trónkövetelő azonban csupán a dalmáciai és horvátországi területeken tudta megszilárdítani hatalmát. Bár rokoni cseh és lengyel katonai segítséggel Zsigmondnak sikerült kiszorítania ellenfelét az országból, a harcok még 1406-ig elhúzódtak. 1403. október 8-án a felkelők zöme letette a fegyvert, és nemsokára a két fővezér, Bebek és Kanizsai is meghódolt Zsigmond előtt, aki őket, mint a legmakacsabb lázadókat száműzte, de mindenki más kegyelmet kapott. 

 Zsigmond és új nagyurai Magyarországon végleg átvették a hatalmat, amit olyan szilárdan tartottak kezükben, hogy ellenzéki mozgolódásokra többé nem került sor. Zsigmond ezek után nyugodtan láthatott hozzá királysága megreformálásához, és akadálytalanul készülhetett nagyravágyó külpolitikai terveinek valóra váltására.

(folytatjuk)