A szlovéniai Kobarid, a valamikori Caporetto múzeum gazdag 1. világháborús kiállítási anyagot mutat be
Fotó: Csermák Zoltán
Magyarország számtalan településén áll első világháborús emlékmű. A kisebb falvakban is megdöbbenünk a hosszú, márványba vésett listákon, szinte minden család gyászolt valakit. A kataklizmában viszont gyakoriak voltak az emberi gesztusok, amelyekhez hasonlóak a második világháborús feljegyzésekben már csak elvétve szerepelnek. Az emberek emlékében is egyre dicsőbbé vált a négy borzalmas év.
2020. március 25., 18:402020. március 25., 18:40
Nehéz az első világháborúról egy évszázad távlatában objektíven beszélni, hiszen tragédiája mind a mai napig kihat a határon túli magyarság hétköznapjaira. A megítélésében gyakran a valóság és a képzelet keveredik. Amíg Németország élén egy tettre kész császár állt, a monarchiát egy elaggott, az életben csalódott uralkodó vezette. Ferenc József fia és felesége már elhunytak, s amikor Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot, az idős, magányos király viszonylag könnyen döntött a háborúról – milliókat taszítva ezzel a halálba. Tény, hogy páratlan munkabírása volt, viszont történelemlátása, az aktuális nemzetközi politikában való eligazodása ekkor már hiányzott. De dolgozott rendületlenül. Egy kedves barátomnál láttam eredetiben azt a kérvényt, amelyen személyes aláírásával mentesít egy sikkasztó magyar hivatalnokot a felelősség alól. A hadsereg vezetését nem látta át, a harcok közepette is, ha nagyobb baj volt, mindig a németek siettek segítségünkre.
A második világháborúról – ha csak tehette – mindenki némán hallgatott. A kommunizmusban már az is bűnös volt, akit besoroztak a Szovjetunió elleni háborúba, vagy hadifogságból tért haza. Az első világégésnél még másként volt: a nehéz évekre az egykori hadfiak némi büszkeséggel gondoltak vissza.
Sebesülését egy rohamban dum-dum golyó okozta; a robbanólövedék életre szóló károsodást okozott a combjában. Közben az orosz katonák elértek hozzá, az egyik megállt, lecsatolta derékszíját, és elkötötte a vérző sebet. Még azt is magyarázta széles gesztusokkal, hogy bújjon egy gödörbe, mert itt még eltalálhatják. Nagyapám félholtan gurult a mélyedésbe, ahol hamarosan beteghordók találtak rá. A súlyos sebével egy tábori kórházba került, ahol a lábát is meg tudták menteni több műtéttel. Hónapokig nyújtották a sérült végtagot, míg végre felkelhetett. Fél évig nyomta az ágyat, ha fáradt volt, még idős korában is sántított egy kicsit.
Érettségi után nekem adta oldalfegyverét, amit ma is gondosan őrzök.
Az olasz front lövészárka egy múzeumi rekonstrukció alapján
Fotó: Csermák Zoltán
Másik nagyapámtól vidámabb történetet hallottam. Lehóczky Lajos a délvidéki Adáról vonult be, és Lengyelországba került. A görög kultúrának nagy tisztelője lévén minden kapcsolatát bevetette, hogy Hellászba helyezzék, de csak Albániáig jutott; postatisztként az Ohridi-tó partján látta el a szolgálatot. A rémségek talán nem érintették közvetlenül, legfeljebb a cattarói matrózlázadást említette többször. Ha jó kedve volt, mesélt bécsi útjáról is. Albániából indultak, s a hosszú úton összeismerkedett egy szimpatikus katonával, akinek nevét a bemutatkozáskor nem értette. Napokon keresztül utaztak, s Bécsig végig törték a németet. Leszálláskor, amikor bajtársa fejére esett egy csomag, nagyapám a cifra mondásból állapította meg, hogy honfitársak, sőt később azt is tisztázták, hogy az illető a harmadik faluból való.
A legtöbbet az olasz fronttal foglalkoztam. Emlékszem, amikor a szlovéniai Kobarid,
s hogy a későbbi német tábornok, Rommel is itt ereszthette ki először oroszlánkörmeit. Az újságírócsoportból volt, aki figyelt, volt, aki egykedvűen nézegette a vitrineket, a szétbontott srapnelt, a magyar vonatkozásokat. A vitrinek s az elhangzottak tanúsága szerint az olaszoknak elegük volt a háborúból. Akit elengedtek szabadságra, az nagy bizonyossággal nem tért vissza; népes családja elrejtette Itália zegzugos hegyei között. A pacifizmusra jól rímel a híres olasz zeneköltő, Puccini legfőbb gondja: amíg a fronton honfitársai hullottak, mint a legyek, a háború számára azt a „tragédiát” jelentette, hogy nem tudta Bécsben bemutatni A fecske című operettjét. A premier végül Monte-Carlóban volt, de a darabot már 1920-ban a császárvárosban is műsorra tűzték, s maga a szerző is megjelent a bemutatón.
A Duna Televízióban Észak-Olaszország egykori hadszínterein forgathattunk egy filmtrilógiát. Érdemes felidézni történetét. A Trentino megyei Roveretóban élt egy idős újságíró, Gabriele Benzannak hívták. Triesztben született, édesanyja magyar, édesapja olasz volt. 1956-ban tudósítóként dolgozott Pesten, s ő volt az utolsó külföldi újságíró, aki elhagyta az országot.
Lehóczky Lajos a délvidéki Adáról vonult be, és Lengyelországba került
Fotó: Csermák Zoltán
Gabriele Benzan elhatározta, hogy újságírói tapasztalataival segíti a rendszerváltás óta helyét kereső médiát, s három példaértékű film forgatását szervezte meg. 1996-ban a Megtörhetetlen vesszőnyaláb az észak-olasz szövetkezeti mozgalom legszebb példáit dolgozta fel, és állította példának. Két évre rá a Porló sziklák alatt című a Trentino megyei kisebbségek életébe engedett bepillantást. A film alkotói, Pekár István, a Duna Televízió egykori elnöke, Mánfai Miklós operatőr voltak, s magam a zenei szerkesztésért és a szervezésért voltam a felelős. A második filmnél szembesültünk az első világháború emlékeivel, hiszen a forgatás helyszínei egybeestek a világháború egyik legkegyetlenebb frontszakaszával. A magyar katonák földi maradványait is rejtő temetők látványa egy újabb film gondolatát érlelték meg, amely a Mire a levelek lehullanak című alkotásban valósult meg.
A sírok között sétálva, a feliratokat böngészve próbáltunk magyar neveket találni, eredménnyel.
A leszármazottakat meglelni viszont sziszifuszi feladatnak tűnt. Balla Tibor hadtörténész sietett ekkor a segítségünkre, a kutató a bécsi levéltárban azonosította és másolta ki az érintett temetők térképét és az eltemetettek listáját.
Megható volt az első találkozás a családtagokkal. Az elesett emlékét ápolták, a nevek a helybéli hősi emlékművön is szerepeltek. Előkerültek a fényképek is a fiókból, így már a hant alatt nyugvók arcmását is megismertük. A film – a leszármazottak elbeszélése nyomán – a kászonújfalui Szilveszter Mátyás, a kézdialbisi Bod Antal és a kézdiszentléleki Deák Ferenc sorsát követte. Az elhunytak emlékét megtiszteltük azzal, hogy az alkotást augusztusban Kézdiszentléleken mutattuk be.
A helyi kultúrházat a három település lakosai töltötték meg. A vetítés halálos csöndben folyt, a legtöbb idős résztvevő gyakran törölgette szemüvegét.
Az átélt személyes élmények hatására feleségemmel, Judittal ismét elutaztunk az egykori harcok színhelyére, s meglátogattuk az akkor már nagybeteg Benzant. A roveretói múzeumban olasz hadifoglyoknak a komáromi fogolytáborban rajzolt képeit fedeztük fel. Meglátogattuk a híres Maria Dolens harangot, amit harctéri ágyúkból öntöttek, s rá XII. Pius pápa szavait vésték: „semmi sem veszhet el a békével, de minden elveszhet a háborúval.”
Végezetül
Az ellenséges katonák felváltva töltötték meg demizsonjaikat, megkínálták egymást cigarettájukkal, esetleg meghúzták a másik butykosát, majd elköszönve tovább lőtték a másikat. Egy csepp emberség az embertelenségben; Szilveszter Mátyás, Bod Antal és Deák Ferenc talán többet tudott volna erről mesélni unokáinak.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Egy „mini nyugdíjjal” indult Balin, dán repülőjegy-lemondással folytatódott, és végül Ausztráliában kapott új irányt a sepsiszentgyörgyi fiatal házaspár története.
A március elején megszokott átlagokhoz képest néhány fokkal melegebb, enyhe, tavaszias idő várható az előttünk álló hét napban; csupán az éjszakai hőmérsékletek süllyednek fagypont alá.
Szabó Szilárd táncpedagógus-koreográfus feleségével, Németh Ildikó néptáncművész-oktatóval a Fejér vármegyei Tordason lakik. Az erdélyi táncok kiváló ismerőjeként és oktatójaként a házaspár gyakran megfordul Erdélyben is. Velük beszélgettünk.
Négy évnyi háború után kijelenthető: Ukrajna egyre rosszabb állapotban van, Oroszország hadereje és gazdasága is jókora veszteséget szenvedett, és Európa is súlyosan megsínylette a konfliktust.
A méhészetből származó jövedelmének jelentős részét szenvedélyére fordítja egy hármasfalusi gazda: több mint egy évtizede régiségeket gyűjt, és otthona egyik szárnyát valóságos kiállítótérré alakította.
Egy gombolyag fonal, csendes téli esték és nemzedékeken át öröklődő tudás – innen indult, mára pedig saját, szeretettel teli alkotói világgá formálódott. A horgolt figuráktól Szabó Anita beszélt az Erdélyi Naplónak.
Közel négy év elteltével is homály fedi, ki vagy kik perzseltek meg, majd dobtak ki levélszavazatokat Maros megyében, a 2022-es magyarországi választások előtt nem sokkal. A Maros megyei ügyészségtől megtudtuk, a tetteseket nem sikerült azonosítani.
Miközben az éjszakák még téliesen fagyosak maradnak, péntektől látványosan melegednek a nappalok, hétvégére akár 15 °C-os csúcshőmérséklet is várható. A tavasziasan meleg időjárás kitart a jövő hét első felében is.
Csapatmunkára és kommunikációra épülő, intenzív és figyelemlekötő játékra számíthatnak azok, akik a Szatmár Megyei Múzeumban járva „lemerészkednek” a pincébe is. Itt ugyanis Románia első, nemrég újranyílt szabadulószobája fogadja őket.
Folyamatos lehűlés, valamint esőben, havasesőben és hóban gazdag csapadék jellemzi az előttünk álló hetet. A télies hidegek elmúltával a jövő héttől számíthatunk enyhülésre.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!