Meglepetés

A reggeli istállóprogram lejárt. Nem volt semmi különös, s ma a szénát is jó volna megforgatni a körzet lovainak, ha már ilyen szép az idő.
– Doktor úr, mehetünk a faluba. A felszegről szóltak Kocsis Pistáék, hogy gelesztásak a malacok. A Nádikán es van egy pár sánta bárány – mondja Misi bácsi.
– Hová siettek úgy? Ott sehó se tőtenek pálinkát. Gyertek, igyunk meg reggeli előtt egy betont, most keverem – marasztalt Árpi, a „nyakkendős bika”.
A beton a fertőtlenítésre kiutalt etilalkohol és a vénás injekciónak szánt szőlőcukoroldat keveréke volt. Jobb napokon vasbetonra is futotta, ami a beton sziruppal javított változata volt. Bekaptunk egy-egy betont és máris indultunk a felszegbe. Misi bácsi eléállt a két kerekű sarétával és Szellő máris repített. De nem jutottunk messze: nagy integetve szaladt felénk egy testes asszonyság.

– Jaj, Istenem, doktor úr! Aszittem meg se kapom. Jőjjön hamar mett erőst beteg a kocám, minnyá kigyúl olyan lázzas.
A sápítozó Mari néni istállójában egy unatkozó ló és három kérődző tehén társaságában egy 120 kiló körüli koca féloldalára feküdve nyögött. Testén nagy piros foltok, mint egy pettyes labda. Megtapogatom a foltokat: kemények, a bőr felszínére kipúposodnak. Végbélben megmérem a lázat : 41C. Ez orbánc. Feloldom és beadom az ilyenkor bevált gyógyszereket.
– Ne búsuljon, nem lesz semmi baj. Orbáncos a disznó. Erősen lázas, de helyrejön. Szedjen a kertből tormalapit, tegye alája, hogy arra feküdjön. Az jól lehúzza a lázat. Este aztán Misi bácsi visszajön megismételni a kezelést.
– Isten fizesse, de jőjjenek be na, igyanak meg egy pohárka pálinkát vagy egy kávét.
– Köszönjük, de még sok a dolgunk – hárítottam el a meghívást.
– Ó igen, magiknak örökké sok a dóguk, örökké csak futnak – elégedetlenkedett Mari néni.
A kapu előtt azon tanakodtunk Misi bácsival, hogy ő elmegy szénát forgatni biciklivel, én meg befejezem a kezeléseket, s utána lemegyek a kaszálóra segíteni. El sem váltunk rendesen, amikor szembe jött velem biciklin a kollektív brigádos.
– Doktor úr, jőjjön mett egy teheny a Géza Pista csoportjából nem tud megbornyuzni. Erősen kénlódik. Az elnök es erőssen ideges.
Megfordítottam a kocsim rúdját, és vissza a kollektívbe. Az istálló felé idegesen fogadott a kollektív-elnök.
– Hol a fészkes fenébe jár maga, doktor elvtárs! Egy tehén minnyá megdeglik, s maga a faluban fiszlikol! Na ájjon oda!
– Hohó, elnök elvtárs, én nem vagyok a kollektív alkalmazottja! A faluban levő beteg állatokat is el kell, hogy lássam.
– Maga csak ne pofázzon, mert szólok én pártvonalon, s magát úgy elintézik, hogy csak!
Úgy láttam, jobb, ha végzem a dolgom: okos enged alapon nem volt értelme folytatni a meddő vitát, főleg mivel egy gyönyörű pirostarka tehén, a Bözsi féloldalára fekve nyögdécselt, erőlködött hasztalan.
– Vigyázz, doki, mert ebbe úgy lehet, két borjú es van. A mútt hónapban a vizsgálatkó azt mondtad több lábat érzel, és hogy ebbe két bornyú van – aggodalmaskodott az istállóba lépő Árpi, a beondózó.
– Mikor jött el a vize ? – kérdem.
– Hát vagy 10-15 perce.
– Na akkor még várjunk egy kicsit, hogy táguljon a medence. Addig úgysem tudja kinyomni. Árpi, te meg hozd ide a borjúztató kötelet, amivel kihúzzuk majd ha kell, és a méhgyertyás dobozt.
– Na mit mind nezik! Csináljanak má valamit! – kiabálta az istállóajtóból az elnök.
– Elnök elvtárs! Ez az én szakmám, ebbe ne szóljon bele! Ha akar, feljelenthet a pártnál is! Inkább küldjön ide még vagy két embert segíteni – szóltam oda dühösen.
Szokás szerint levetkőztem derékig, a kezem bekentem vazelinnel, hogy jobban csússzon, aztán Pistával félrehúzattam a tehén farkát és lefeküdtem a szalmára, hogy benyúlhassak a pérán és hüvelyen keresztül. El sem helyezkedtem rendesen, loccs szembe egy kis váladék. Megszokott. Kezemmel benyúlva nem éreztem sem a borjú lábát, sem a fejét, csak valami nagy keményet.
– Ez ejsze háttal van. Pista, hívjon még valakit. Az elnök, úgy látom, nem szereti ezt a munkát nézni, csak a szája jár.
Az érkező segítségek szakavatottak voltak. Eloldották a tehén láncát, megfogták a szarvát, hogy a nyomások között ne verje be a fejét a földbe. Felállásról szó sem lehetett.
Újra benyúltam. A tehén is nyomott. Azt hittem, kettészakad a kezem a szorítástól. Megpróbáltam kitappintani merre van a borjú feje. Két nyomás között visszábbnyomtam a borjút, próbáltam megfordítani. Izzadtam, nyögtem, káromkodtam. Az emberek osztották az észt. Az elnök az istálló ajtóból szivarazva nézte. Nem szólt bele.
Kihúztam a kezem. Felálltam, kissé megmozgattam az elzsibbadt derekam és vártam. Aztán a tehén megint nyomott.
– Na emberek, fogják meg, hogy nehogy beverje a fejét. Ha a lábakat ki tudom halászni és rákötöm a kötelet, óvatosan, amikor mondom, akkor húzzák erre lefele, de csak óvatosan és parancsra, nehogy a tehén megszakadjon.
Újra benyúltam. Szegény tehén nyögött, nyomott, kínlódott, de a borjút nem tudta kinyomni mert az háttal volt a kijáratnak. A talpamat megvetettem a Pista lábához, hogy el ne csússzak és minden erőmet beleadva próbáltam a borjút visszább nyomni. A tehén is nyomott. Megvártam, amíg pihen és újabb rohamra indultam. Lassacskán sikerült a borjút elfordítani és megéreztem a térdét. Most jött a következő nehéz pillanat. Óvatosan benyúltam a patácskája alá, hogy ne sértsem meg az anyaméhet vele, és húzni próbáltam. A tehén megint nyomott. Nem bírtam tartani, visszacsúszott. Újra próbálkoztam. Sikerült előrehúzni az egyik lábat. Újra benyúltam, hogy elővegyem a másik lábat. Nehány próbálkozás után sikerült.
– Na, most reateszem a kötelet, és húzzák. De csak óvatosan, mert elő kell vegyem a fejét is. Ha mondom ájj, akkor tovább ne húzzák.
Feltérdeltem. A két kis lábacskát éppen csak kihúztam, mellettük újabb próbálkozás, hogy megtaláljam a visszafordult fejet. Húúú ! Ez egy nagy busafej. Ez bikaborjú. A péranyíláson a két lábacska között kilátszott a nyelve. Végre a megszokott látvány, a helyes ellőpozíció!
– Na emberek, most húzzuk!
Húztam, a tehén nyomott. Húztam, nyomott. Egyszerre kibuggyant a fej és jött – jött a borjúcska.
– Na még egyet, nehogy elakadjon!
És kijött. Felsóhajtottunk. A tehén is.
– Na, hálistennek – mondtuk szinte kórusban.
– Még egy kell legyen benne – térített meg Árpi a megnyugvásból.
– Egy kicsit pihenünk, a tehén is, aztán megnézzük. Hátha a másik rendesen jön – töröltem le az izzadságpatakot a homlokomról.
És rendesen jött. Mindenki felsóhajtott. Mehetnek szénát forgatni. Az elnök is közelebb merészkedett, de tartotta a tisztes távolságot.
– Köszönöm a segítséget – mondám az embereknek. Pista maga még maradjon egy kicsit. Csutakolja le jól a borjakat száraz szalmával, s a tehén elé tegyen egy kicsi sós korpás moslékot. Én megnézem, hogy minden rendbe van-e, kiszedem a pokla (méhlepény) nagyját, s teszek be méhgyertyát, hogy a többi is kiürüljön holnapig. A borjakat tegye a tehén elé, hogy az nyalogassa. Jobban megindul a keringésük. Estefele visszajövök, és megnézem.
Árpi a jobb markomba tett vagy 8-10 gyógyszeres méhgyertyát. Pista száraz szalmát tett a tehén hátsórésze alá. Én térdre ereszkedtem, aztán megint lefeküdtem, és benyúltam. Egy kis tapogatózás után felkiáltottam.
– Jőjjenek vissza az emberek! Ebbe van még egy!
Újabb nyögések, szuszogások, és a szegény Bözsi egyre gyengébb nyomásai után, egy kis segítséggel megszületett a harmadik borjú.
– Na Árpi, ilyen neked sem sikerült eddig – vicceltem a nyakkendős bikabarátommal.
– Emberek, ez megér egy pohár pálinkát – mondta az elnök. Jöjjenek elé az irodába.
A szénaforgatásban aznap én sem vettem részt. A gelesztás malacok s a sánta bárányok délutánra maradtak. A három borjú világrajövetele sürgősebb volt. Váratlan meglepetés.