Kisebbség a mellényzsebben

Milyen jó lenne eltörölni a kisebbség szót, huss: volt kisebbség, nincs kisebbség, ha valakit bővebben érdekel a kifejezés, tanulja meg nyelvészetből. Esetleg politikatörténetből, ha valaha oktatják majd az erdélyi magyar politikatörténetet, mint igen egyszerű, kevés névvel, szimbólummal és törekvéssel tarkított, röviden összefoglalható féléves egyetemi tárgyat valahol.

Persze tisztázzuk gyorsan, hogy nem határokat rendezek át én itt, nem a történelem nyikorgó szekerét próbálom szúette faltörő kossal tologatni (elképzelték?), dehogy. Csak magamról beszélek, a szerzőről, aki volnék (nevezzük Marikának), az én törékeny és bizonytalan kelet-európai életemről. Mert ami engem illet, én nem azért lennék a világon, hogy mindenhol kisebbségi legyek benne. Én leginkább magam szeretnék lenni benne, olyan, amilyen lenni tudok.

Eljátszadozom hát a gondolattal, hogy mi lenne, ha nem lenne ránk ez a frusztrációt, alávetettséget, gyötrődést, szégyent, alázatot, megalázkodást, behódolást, gyomorideget, izzadó tenyeret, megfeleléskényszert, létbizonytalanságot, kiszolgáltatottságot, védtelenséget, egyszóval kisebbségi érzést hozó szó, amelyet belénk oltottak, belénk szültek, és mi próbálunk együtt élni vele.

Agyő kisebbség – így búcsúzna végleg önöktől az éppen aktuális politikus Bukarestben és Budapesten. Szevasz Marika! – szólna azután (majd, sok év múlva, egyszercsak, váratlanul) kissé rejtőien hozzám, és megkérdezné érdeklődve, hogy vagyok. Nem azt mondaná el, hogy miként érezte magát egy adott pillanatban Reményik Sándor, hanem rám lenne kíváncsi, saját gondolatokat közölne, megszólítana és nem a fejem fölött beszélne el. Szinte elképzelni is lehetetlen, vajon hogyan szólnának a politikusaink, ha nem lenne nekik már a kisebbség szó, amelyet aduászként bárhol, bármikor elő lehet kapni a mellényzsebből. Kisebbség a mellényzsebben, gyakran ez vagyunk mi, azt hiszem.

Csak nyugodtan, mondja Marika – biztatna aztán a román orvos, ha belebonyolódnék az árnyalatok kifejezésébe. Nem, nem dobna ki azzal, hogy tanuljak meg románul, hanem együtt nevetnénk nagyokat, míg kibontakozik a baj pontos leírása, legközelebb már sokkal magabiztosabban mennék hozzá, sőt, ama árnyalatokat is veretesen közölném, hisz megbeszéltük a múltkor. Nem lennének többé előre kigondolt izzadságszagú mondatok hivatalban, telefonban, elharapott, helytelen egyeztetések buszon, utcán és piacon Kolozsváron. És nem lenne az erdélyiesen fűzött mondatok és az akként használt szavak utáni pirulás Budapesten, mert mindez természetes lenne, csak a bizalom lenne, az érzés, hogy én is pont olyan vagyok, mint bárki más. És beszélnék, beszélnék önfeledten, és mondaná nekem mindenki mindenhol, milyen jó, hogy nem érzi már magát kisebbségben, Marika, olyan cuki az akcentusa, hibázzon nyugodtan, imádjuk, ahogy őzik, nem adnánk semmiért. És nem kellene mindent egyből tökéletesen és ugyanúgy, és akkor egyre jobban tökéletesedne a tökéletlen, és úgy lehetne kisebbségben élni, hogy szabad lenne őszintén élni, és nem kellene hozzá az a szó.

És szabad lenne nyugodtan megkérdezni, hogy mire gondolt pontosan a másik nemzethez vagy régióhoz tartozó, mert értjük, amit mond és mégsem. És sietve írná le a másik szavainak, tetteinek jelentését (és persze mi is neki), és egy idő után biztosabban mozognánk a külvilágban, tudnánk, hogy mit miért és hogyan, de ha nem tudnánk, akkor egyszerűen megkérdeznénk, és nem lenne szégyen, nem bizony. Persze így tennének a magyarok is, a székelyföldi magyar elmagyarázná a partiuminak vagy a budapestinek, ha valamit nem ugyanúgy ért és fordítva, a kolozsvári magyar nem röhögné ki a székelyföldit és fordítva, a budapesti magyar nem nevezné románnak a nagyváradit és a vásárhelyi nem mondaná táposnak a budapestit. Nem generálnánk alacsonyabbrendűségi érzést egymásban, nem fordulnánk el egymástól, az ember lelke nem zsugorodna felére, nem gömbölyödne sündisznóállásba, amikor átlépi szűkebb nyelvi és kulturális határait.

És nem kellene előre kitalálni, hogy mi legyen a kisebbség szó helyett, mert nem kellene azt helyettesíteni, csak mondaná a hentes és a kalauz Budapesten, az orvos és a rendőr Kolozsváron, egészen kivirult, Marika, de jó, hogy nem használjuk azt a szót, Marika, annyi az egyéb baj amúgy is, drága minden és mínusz tizenhat fok van novemberben. És én akkor cinkosan kacsintanék vissza, csodásnak és erősnek érezném magam, és azt gondolnám, de jól vagyunk a világon, végre otthon lehetünk benne.