Kertész leszek

Vannak virágaim. Orchideák. Elég sok. Vagy tíz cserép. Az orchideák nálam gyönyörűek. Egész évben bimbóznak, duvasztják a húsos, színpompás szirmokat, hogy úgy mondjam, le sem lehetne lőni őket. Pedig sosem vettem nekik Mineckishaz márkájú tápos földet, nem cirókázom a leveleiket banánhéjjal, hogy fényesek legyenek, de még Mozartot sem hallgattatok velük. Csak vizet kapnak, csapvizet, meg persze napfényt. Amennyit akarnak, annyit szívhatnak fel belőle. És semmit nem várok el egyiktől sem. Nem zavarnak a meredező léggyökerek, nem nyesem egyiket sem rendszeresen, a száraz ágak mindig szép csendesen lejönnek maguktól.

Vannak gyermekeim is. Elég sokan. Hárman. Gyönyörűek, szókincsükkel ámulatba ejtik a kötekedőket, humoruk pont olyan büszkeséggel töltenek el, mint az összes többi anyát a saját gyermekének a zsenialitása. Anyám szerint meg sem érdemlem őket, néha szerintem sem, de ezt egészen elhaló sóhajjal lehellem: mivel érdemeltem ezt ki...

Pedig ez csak póz, mert tényleg jó kis banda, és alapjában véve élvezem is a társaságukat, ami elég nagy szerencse, ha már így adódott, hogy az anyjuk vagyok. Alapból nem várok el tőlük semmit. Vagyis nem kell a jógyermekségbe megmerevedniük, s ha köszönnek a szomszédnak, csak azért teszik, hogy áradjon rájuk a sok micsodajógyerekekillemtudóakritkaságmaazilyen, s nem pedig azért, mert szorongatom a kezüket. S amikor hiszti van – mert a hiszti az nem nő, a semmiből bújik ki, és nem kopogtat csak jelen időben mindent letarolva VAN – akkor jogukban állt fetrengeni kicsit a földön. Sokszor melléjük is feküdnék. Lássuk, milyen onnan a világ...

Meg egyáltalán mi is az, hogy elvárás? A várás benne van, ami jót nem jelenthet, hiszen amikor várunk, akkor nem a jelenben vagyunk, a most nem elég jó nekünk, ezért majd a jövő egy másik pontjában szeretnénk magunkat tudni. Na, nálam ilyen nincsen, sem a virágaimmal, sem gyermekeimmel kapcsolatban. Mindhárom gyermek egyszer csak megszületett – szinte magától –, valahogy leváltak, elkezdték átaludni az éjszakát, akkor ültek fel, amikor kíváncsiságuk összhangba került az izomfejlődésükkel. Semmit nem siettettem, ott, annyit és akkor másztak, amennyire szükségük volt, kóstoltak homokot, légycsapót és ötvenbanist, egyszer csak elkezdtek futni, beszélni és a pelenkáról is leszoktak.

Ha már várás, akkor legyen inkább kivárás. Na meg persze a víz és a napfény, ezt a kettőt biztosítani kellett, kell. Víz, azaz sok beszéd, szépséges szavak, mondókák, fürdetés közben dúdolás, mesék, a napfény meg... hát az a jelenlétünk, főként a miénk, anyáké, az ujjaink a sugarak, amelyek mindig ott ragyognak a gyermek feje fölött, óvón, féltőn, néha mégis perzselőn. (De nem csak babusgatás kell, az is nagyon jó kis délután lehet, amikor együtt röhögünk a Garfieldon...)

S ha van víz és napfény, s nem akarunk folyton tetvet irtani, leveleket vikszolni meg nyesni az élő léggyökereket, akkor lehet, hogy nincs más dolgunk, mint gyönyörködni gyermekeink szárny-szirombontásában. Mozarttal vagy anélkül.