Harc és cseresznyevirág

Tavasszal virágba borulnak a fák. Köztük is kiemelt helyet foglal el a cseresznye, főleg Japánban, ahol valódi kultusz övezi a cseresznyevirágzást. A békés növény viszont a harcoktól sem áll távol.

Japánban tisztelet és csodálat övezi a cseresznyevirágot, mégis évről-évre felröppen a hír: tiszteletük tárgya nem is igazán az övék. Állítólag „ősi irodalmi források” szerint a japán nemzeti jelképként számon tartott cseresznyevirág valójában kínai eredetű, kínai földről származik. Vagy koreai? Dél-Korea és Kína sem először „vetett szemet” a virágzó fákra. A kínai álláspont szerint a Himalája vidékéről került Japánba a Tang-dinasztia (618-907) idején. Azt a kínaiak is elismerik, hogy ha tőlük is ered a faj, kultusza igazán Japánban teljesedett ki, viszont azt is hangsúlyozzák, hogy az ügy egy ponton sem kapcsolódik Koreához... Az északi féltekén mindenesetre sok területen ismerős faj a cseresznye.

Az amúgy igazán ártatlan és békés cseresznyefavirágért nem csak eredetét tekintve folyik harc: kultusza is kapcsolódott a történelem során véres epizódokhoz. A cseresznyevirágot, japánul szakurát, a japán identitás részének tekintik. A szigetországban össznemzeti hagyomány, hogy tavasszal, a virágzás időszakában családok, barátok, kollégák országszerte a rózsaszín és fehér virágok tengerében, a fák alatt találkoznak, piknikeznek és csodálják a természet adományát. A japánok a virágnéző ünnepségeket, a hanamikat mindenütt megtartják, a cseresznyevirágzás idejétől függően időbeli eltéréssel. Meteorológia szolgálatuk kiemelt figyelemmel követi a virágzás menetét, és pontos adatokat szolgáltat arra vonatkozóan, hogy hol mikor lesz a legszebb a természeti látványosság. A virágzás március végén kezdődik, áprilisban tetőzik, és egyes régiókban május elején ér véget délről északra haladva. Ennek elnevezése szakurazenszen, azaz „cseresznyevirágfront”. Japán legnagyobb cseresznyevirág-néző helye a Mjógi-hegy lábánál levő Szakura no Szato (Cseresznyefalva), ahol több mint ötezer cseresznyefa található.

A hanami, vagyis a csodálat hagyományának kialakulását a Nara-kor (710–794) időszakára teszik. Eredetileg csak a császári udvar privilégiuma volt a gyönyörködés, de a bámész szokás hamar elterjedt a szamurájok között, és az Edo-korra (1603–1868) a közemberek közt is általánossá vált. A szakurafák alatt az emberek esznek, szakét isznak, és jól érzik magukat. Ma a japán iskolák és középületek előtt cseresznyefát találunk, és a kimonóktól az edényekig sok mindent díszít festett változata, zenei, képzőművészeti és irodalmi művek témáját adja.

Az élet mulandó voltát szimbolizálja a tovatűnő szépségű szakura. Talán emiatt kapcsolódott életveszélyes harci helyzetekhez is. A második világháború alatt a jelképet arra használták, hogy felkeltsék a nemzeti érzést és aharci kedvet a lakosságban. De a japán kamikazepilóták is a szakura mulandóságára apelláltak: a szimbólumot ráfestették a repülőikre, és cseresznyeágakat is vittek magukkal a bevetésre. Ezzel hangsúlyozták az élet intenzív és tovatűnő voltát. Az első kamikazeegység neve Yamazakura, azaz vad cseresznyevirág volt. A kormány azt a hitet éltette, hogy az elesett harcosok majd szakuraként születnek újjá. Az öngyilkos pilótákkal ellentétben a világ legidősebb embere, a japán Okava Miszaoa, 117 évet élt meg, múlt szerda reggel hunyt el. Sírjára biztosan került az épp virágzó szakurából is.