Csókási Budaházi Emese pszichológus: jó tanácsok a szétesett mindennapokra

Hiszek abban, hogy nem elég megszereznünk a szaktudást. Ehhez a szakmához több kell: egyéni látásmód, ráérzési képesség és bizonyos fokú empátiás készség. Van, ami ezekből velünk született készség, képesség, de van, ami tanulható, megszerezhető. Fontos, hogy mindkettő fejleszthető.

– Más irányba is tapogatóztál a pályaválasztás idején. Végül miért döntöttél a pszichológia mellett?
– Újságíróként is dolgoztam a helyi lapnál, a Szatmári Friss Újságnál öt éven át. Szerettem az újságírói munkát. Több szerepben is kipróbálhattam magam: voltam tudósító a bukaresti és temesvári rádióban, Bukarestben parlamenti tudósító, riporter a helyi televízió magyar nyelvű adásában, és rövid ideig dolgoztam az Erdélyi Naplónak is. „Kirándulásaimat” a szépirodalom terén a posztmodern rövid prózai írásaim fémjelzik, amelyek közül a Korunk is közölt. Aztán időközben mégis a pszichológia felé terelt az élet: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karára kerültem Kolozsvárra, ahola pszichológia-gyógypedagógia lett a szakirányom. Úgy éreztem, ez az igazi utam, és az írás is megmaradhat mellette. Mai napig jó hasznát veszem e „kettősségnek”. Mivel logopédusként is dolgozom egy nagyobb formátumú anyanyelvápoló, nyelvművelő projekt keretében (Szókimondóka – logopédiai és nyelvművelő kuckó gyermekeknek), több éven keresztül számos rendezvényt tarthattam sikerrel. Ebben is segítségemre volt az irodalom, azon belül a nívós gyermekirodalom ismerete, valamint az íráskészség. Több-kevesebb rendszerességgel szakcikkeket is írok.

Talán az a legnehezebb, hogy világossá váljon mindenki számára: saját magának kell megoldania a problémáját, én „csak” segítek, irányítok, sugallok, rávezetek, hogy elinduljon a belátás és elfogadás útján, amelynek sok más fontos állomásán is meg kell még állnia. E munkában, mint humán segítő, rendkívül fontos a rátermettség, az értő és aktív figyelem. Sok igazi élményt, tapasztalatot szereztem a kolozsvári és a szatmári pszichiátria gyermek- és felnőttsürgősségi osztályán, ahol gyakornokként két és fél évet tölthettem elismert klinikai pszichológusok és pszichiáterek irányításával, támogatásával. Mellettük olyan gyakorlati tudást szerezhettem, amit munkám során kamatoztatni tudok, és amiért ma is hálás vagyok nekik.

– Volt-e olyan páciensed, akinél különösen örültél, hogy segíteni tudtál rajta?
– Egy harmincöt éves férfiről szólnék, aki stroke utáni nyelvi rehabilitációs terápiában részesült. Súlyos állapotban levő beteg volt, a beszédkészségét szinte a nulláról kellett újraépítenünk, nem beszélve a társuló egyéb pszichés problémáról, ami ilyenkor jelentkezni szokott. Hosszú, kitartó terápia után elég jó eredményt értünk el. Ehhez persze sokban hozzájárultak a családtagok is kitartó, támogató, együttműködő hozzáállásukkal.

– Alapvetően milyen problémákkal fordulnak hozzád?
– Az utóbbi időben jelentősen megugrott a pánikbetegséggel, a szorongásos állapotokkal jelentkezők száma, illetve a stroke-os eseteké. Az agyi érkatasztrófát szenvedőknél teljes vagy részleges beszédkészség-vesztés jelentkezik. A párkapcsolati problémákból eredő konfliktusok és az önértékelési zavarok szintén gyakoriak. A gyermek, kamasz és fiatal felnőtt korban jelentkező nagy „mumussal”, az autizmussal és annak széles spektrumával szintén pszichológusokat keresnek fel. Itt fontosnak tartom megemlíteni a pszichiáter kollégákkal való együttműködést, hiszen sokszor határesetként jelenik meg egy-egy klinikai kórkép.

– A mostani helyzet – a világot a sarkaiból kifordító járvány – mennyire befolyásolja a lélekbúvár hétköznapjait és határidőnaplóját?
– Most is dolgozom, igaz, teljesen más formában. Nekünk is alkalmazkodni kell a helyzethez, segítséget kell nyújtanunk az embereknek. Magam is tagja vagyok a Lélekemelő erdélyi segítők csoportjának. Ennek szakemberei egyéni profillal és vállalásokkal igyekeznek az emberek segítségére lenni e félelmet, szorongást keltő időszakban.

A biztonságosnak hitt életük illúziója szinte pillanat alatt szétfoszlik, sokakat a létbizonytalanság érzése bénít meg.

– Hogyan csapódik le ez a nem mindennapi állapot a hétköznapi embereken?
– Van, aki bagatellizálni próbálja a helyzetet, más túldramatizálja. Egyik hozzáállás sem jó. Az olyan alkatok, akik hajlamosak a szorongásra, hamarabb eljutnak a pánikhelyzetekig, ahol már felerősödnek a negatív gondolatok, és akár depresszióhoz vezetnek. A bizonytalanság félelmet szül, a nem megfelelő, hiányos kommunikáció zűrzavart okoz a fejekben.

– Mit tanácsol a pszichológus ezekben az embert próbáló. nehéz időkben?
– El kell távolodni egy kicsit a problémától. Vegyük komolyan a helyzetet, de próbáljuk meg azokat az én-védelmi mechanizmusainkat aktiválni, amelyek megfelelő biztonságot nyújtanak a psziché számára. Most, amikor mindennapjaink szétestek, nincsenek keretbe foglalva, úgy érezzük, sok minden hiábavaló tevékenység. Szükségünk van arra, hogy strukturáljuk az időt, osszuk be magunknak, készítsünk terveket. Tervezzünk, ez rendkívül fontos.

Legyünk képesek kezelni, uralni a helyzetet. Most van időnk elgondolkodni, melyek az igazán fontos dolgok az életünkben. Ha vége lesz e rémálomnak, egészen más világba lépünk majd: egy jobb világba, más prioritásokkal.