Bábállapot

Ahogy telik az idő, amit nem mérek, úgy szaporodnak a sohamárok. Némelyik mély, mint az éj vagy a Marianna-árok. Például sohamár úgy fesztivál, hogy bele ne gondolnék, sírva vár a három vagy legalább egy, az anyáknál ez már egyre megy.

Sohamár úgy tükör, pocsolya, kirakatüveg, hogy ne vihogjanak a párkák szembe, míg már sérti a füled: Ránc- ránc-eszterránc, bizony véges a körtánc! Úgy hiszem, azt a kérdést is hiába teszem-veszem, hogy: hová tűnt a hasfeszem? Sohamár vészmadár, meg sem lep, hogy minden percedet belepi a moha, sár? Az illanó bájak, kecsek űzése közben tudom, már nem leszek nemesebb, bár sohasem voltam egy Nemecsek...

Sohamár úgy kimondani nem tudjuk, hogy: szeretlek, hogy eszünkbe ne jutnának mások, kiket nem szeretnek, meg azok a nekünk drágák, kik múlt időben tették velünk, de szétszéledtek napnyugatnak-keletnek, vagy talpunk alatt pihennek...

Nem riaszt fel többé az a mocorgás – akár egy gyomorkorgás –, mikor bentről fürge ujjacskák morzézzák, hogy b-o-l-d-o-g-s-á-g. Sohamár egy vadiúj kicsi lány, Ida, vagy egy lurkó, neve vita... lenne... Nem, nem, nem, a gondolatot is elvetem. Jaj, mit beszélek, dehogy vetem! (Még a végén kikel nekem.) Inkább minden ilyen vágyamat elvetélem. Három gyermek elég legyen.

Ilyen ez, vedlés-változás, bebábozódás, szárnyalás. Az anya élete búcsú, a most született tündéranyától, a tejillatú kismamától, a lógó tréninggatyás, szabadságoló kisgyerekes anyukától, meg persze a babahájtól, gügyögéstől, totyogástól.

Lego helyett meló... s az a gyötrő való, hogy nehéz ez a váltás, mármint a munkába állás. Még akkor is okozhat álmatlan éjszakát, ha a munka szinte hobbi, szenvedély. Sőt, talán ilyenkor még nagyobb a veszély, mert ketté kellene szakadni. Vasalj, beszélj, nevelj, remélj, gyermekednek élj, és közben a munkában meg ne állj! Mindezt persze pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen... (Üzenem, kívánhatsz egyet, nem megy az a csillag már sehova, dögfáradtan lehull, egy bokor tövében fekszik álmatlanul.)

Ha egy pillanatra is megállsz, sohamárok hada tör rád, látom, már harmatos a szempillád.

Az enyém is, és ahogy túráztatom az ujjam a klaviatúrán, előttem betűörvény kavarog, s a sohamárból pillangóként kibújik, hogy: hamaros. Nagyot rándul bennem a világom. Hamaros(t) mindent lehet újra vagy először?! Ezek szerint mindig van második lehetőség? Hogy a hamaros egy év múlva lesz, vagy fél évszázadot kell várni rá, az más kérdés. Lesz friss, celofántba csomagolt szerelem, porcelán kép a tükörben, munka pontosan, szépen, mendegélő kiscsillag az égen, lehetek én még Nemecsek, és lehetne akkor egy vadiúj kisbaba is, Ida, vagy egy legényke, akinek neve vita...